A 19. század második felének legünnepeltebb brit írója volt Charles Dickens, aki igazi bálványnak számított korában. Nemcsak művei iránt rajongtak az emberek, de felolvasóestjei, közszereplései is esemény- és élményszámba mentek. Dickens élvezte a figyelmet, hogy minden társasági rendezvényen a… [tovább]
A titokzatos szerető (2013) 35★
Képek 5
Szereposztás
Kedvencelte 3
Várólistára tette 102
Kiemelt értékelések
Nagyon érdekes, borongós és lassú film. Ralph Fiennes nagyon tetszett Dickens szerepében, Felicity Jones ismét bájos. A történetvezetés (jelen-múlt) nekem kifejezetten tetszett.
Nagyon sajnáltam Dickens feleségét, de valahogy haragudtam is rá, de más kor, más nézeteket, nők-férfiak más megítélése.
Számomra nem volt ez a film se vontatott, se lassú, se unalmas. A magam részéről akkor éreztem volna kellemetlenül magam, ha pörgették volna az eseményeket. Akkor nem igazán hittem volna el ezt a kapcsolatot, ha hipp-hopp minden azonnal adta volna magát. (Más kérdés, hogy a két főszereplő között – bár korrekt az alakítás és átjön az érzelmi rész, mégis – kissé vérszegény a kémia. Ésszel tudtam, mi zajlik, de valahogy a bőröm alá nem kúszott be tőlük a bizsergés. Csak kicsit azután, hogy rá tudtam hangolódni a cselekményre. [Mázli, különben maradtam volna kívül az eseményeken.] )
Zavart több dolog is. Egyrészt a néhol esetlen szinkron, de ez nem az eredeti film hibája, tekintsünk el tőle. Aztán. Az operatőri munka. Amikor a környezetet kellett interpretálni, az gyönyörű. De az emberek érzelmei / mimikái… Hát… Csak részben kúsztak át a képernyőn. A leginkább Ralph Fiennes sínylette meg ezt a dolgot. Róla kb. szinte semmit nem lehet leolvasni. Egyrészt takarja őt a „smink” (nevezzük így az óriási arcszőrzetet), másrészt olyan keveset kapunk a szeméről, hogy nem kerül közel hozzám. Az egész ember biztonságos két méteres távolságban marad, nem tudok közelebb férkőzni hozzá. A testbeszéd meg semmitmondó, legalábbis a rendezői koncepció erre nem igazán térhetett ki, mert én abból sem tudtam olvasni.
Felicity Jones szerencsésebb, őt jobban megkóstolgatta az objektív. Nálam ő menti meg a filmet, az ő játékából sok visszaüt, bár meg kell mondjam, az első közös együttlétnél ő sem győzött meg. Olyan üres volt a tekintete. Nem így nézünk egy férfira, aki iránt titkon már régóta epekedünk. Pláne, mikor „beveszi a várunkat”. Áááá.
Joanna Scanlan nagyon tetszett. Talán ő volt az, akinél minden jelenet tökéletesen a helyén volt. A karakterét eléggé szántam, ugyanakkor nagyon becsültem is azért, ahogyan viselkedett. Az akkori szokások és tények ismeretében ez végtelenül szimpatikus volt. És persze Charles viselkedése is vele, illetve a gyermekeivel szemben. Eléggé felelősségteljes képet mutat a személyéről, ami mindenképpen pozitív.
Nelly nyavalygása zavart. Jó, tudom, ez megint csak az akkori szokásokra vezethető vissza, és ha innen nézzük, az efféle erkölcs pont ezt követelte meg, de, mivel már akkor is voltak „konvenciódöntögetők”, azt hiszem, valahol mégis csak jogos, hogy fárasztott a nagy erkölcscsőszösség.
A film hangulata nagyon megkapó. Hozza az 1800-as éveket és Angliát. Imádtam a színházas jeleneteket, azokat is, ahol a gyerekek készültek az előadásra.
Nelly és Charles kapcsolata összességében tényleg mély és megindító, a hajtincses jelenetnél még magam is elérzékenyültem. A bölcsesség pedig, amit üzen, azzal is nagyon egyet tudok érteni. Avagy: nem számít, hogy kit választasz magadnak párodul, mert 1) az a lényeg, hogy őszintén és nagyon szeressétek és tiszteljétek egymást 2) elsősorban mindenki egyedül van, s arra várni, hogy majd a másik mindig ugrik, ha baj van, rossz terv. Én is azt vallom, hogy az ember álljon meg elsősorban egyedül a lábán, aztán válasszon magának társat. És ne olyan alapon, hogy akkor innentől kezdve majd ő fog engem pátyolgatni. És csak olyan jöhet szóba, akkor biztosan pátyolgatni is fog. (ergo, egykorú velem) Nem. Érzelmileg legyen ott egymás mellett két ember erősen, sziklaszilárdan egymásnak amíg csak lehetséges / amíg ez megadatik. Ez sokkal több bárminél, és nagyobb táplálék az élet rögös útjaira.
Valami megint csak hiányzott, pedig általában elvarázsolnak a kosztümös filmek. Felicity-t, Ralph-ot is nagyon szeretem, de mégse.
Lassú, néha unalmas, ám összességében nem rossz film. Nincs semmi konkrétan, ami ne tetszett volna, még a tempója (ami miatt az említett unalom érzése beállt nálam) illett az alkotás hangulatához, és őszintén szólva, nem is lett volna jobb másképpen.
Úgy gondolom, hogy a film elég jól bemutatta, hogy Dickens a maga korában hogyan élte meg a hírességet, hogy kezelte a problémáit. Bár ez is ritkaság, hogy a művész, még életében elismertséget kap.
Nem volt egyszerű az élete, nem szerette a feleségét. Borzasztó egy helyzet, hogy nem mutatkozhat együtt azzal a nővel, akit viszont szeret.
Ráadásul Nelly akkora fájdalmat hordozott spoiler nem is tudom hogyan tudott új életet kezdeni.
Nekem hiányzott az a rész, hogy mi lett Dickensel, pontosan hogyan is szakadt meg köztük a viszony. Hogyan ismerkedett meg a férjével, akit próbált nagyon szeretni, miközben mélyen élt benne az író emléke.
Az elejéről a megismerkedésük történetéből lehetett volna többet lecsípni és áthelyezni a végkifejletre.
Így egyszer-nézhető darab, jobbat vártam.
Alapvetően az életrajzi filmek nagy rajongójának tartom magam, de azért van, ami még nekem is sok.
Sajnálatos módon a film valami mérhetetlenül vontatott, ha valaki a közepén úgy dönt, szundít egy fél órácskát, épp ugyanolyan világos lesz számára minden, mint azoknak, akik szépen, szófogadó óvodások módjára végigücsörögték az egészet.
A másik nagy problémám, hogy nem mindenki fújja oda-vissza Dickens élettörténetét (sajnálatos módon én sem – még, de már ott figyel egy jó ötszáz oldalas életrajz az éjjeliszekrényemen), számukra pedig a cselekmény maximum egy nagy kupac túrós tésztának feleltethető meg. Annyi itt a balladai homály, hogy Arany János sírva égetné el az összes művét, ha ezt látná, és ez képes teljesen élvezhetetlenné tenni az egészet.
Persze azért a helyzet nem annyira drasztikus: ha másért nem, a színészekért mindenképp érdemes megnézni a filmet. Főleg Ralph Fiennes brillírozik (nem meglepő módon), de a többi alakítás is remek. Maguk a karakterek rétegeltek (amiről egy életrajzi filmnél azt hinné az ember, hogy adja magát, de sajnos nem mindig), a motivációk gyönyörűen kifejtettek és a dráma szinte lemászik a képernyőről.
Szóval ez a nagy helyzet: ez a film egy türelemjáték. Kell hozzá az a lassú, elmélázó hangulat, és akkor remek szórakozást fog nyújtani, máskülönben azonban egy szimpla unalomvasút lesz közel két órán át.
2017-es év első olyan filmje, amit nem bírtam végignézni. Körülbelül a feléig eljutottam ugyan, de tovább nem bírtam, egyszerűen ezt most nem találták el. Imádom a kosztümös filmeket, nagyon érdekelt a film témája, illetve a két főszereplő miatt is kíváncsi voltam, ezért triplán csalódtam. Sajnos. Unalmas, vontatott, semmitmondó volt, nem sikerült megkedveltetni a karaktereket, rengeteg felesleges képkocka volt (mint például, ahogy Dickens pisil… én meg WTF?!), így egyszerűen elvesztették a lényeget. Lehet, ha más hangulatban kapom el a filmet, elnézőbben vélekedek, de ami alapvetően rossz, az akkor sem lenne jó.
Az első pillanatoktól kezdve szép film, hiszen már a nyitójelenetekben megkapunk egy összetört szívű, magányos nőt, aki a tengerhez jár ki, hogy visszakapjon valamit abból a gyönyörű szerelemből, ami egyszer az övé volt. Engem mélyen megérintett.
Bővebben: http://rializmus.blogspot.hu/2015/01/egy-oregedo-muvesz…
Népszerű idézetek
Ne higgyük, hogy a szomorú szívnek menedéket ad a némaság. Ne feledjük, szeretni és szeretve lenni az élet maga. Amik nélkül semmik vagyunk.
„Ez egy történet bánatról, fájdalomról. Tiltott szerelemről, mit megőrzünk, hogy túlélje a holnapot. Ne higgyük, hogy a szomorú szívnek menedéket ad a némaság. Ne feledjük: szeretni és szeretve lenni az élet maga, amik nélkül semmik vagyunk.”
– Ő tiszteletre méltó ember. Te pedig, Nelly: egy gyönyörű, okos, csodálatos fiatal nő vagy.
– De nem vehet el engem.
– Nem. Nem vehet el. De én voltam házas, és időnként nincs is annál magányosabb.
– Beszélgettünk és nevettünk együtt. Tudta, hogy ő hagy el előbb. Hogy ő hal meg előbb. Charles tudta jól, hogy bármennyire is fájdalmas: egyedül vagyunk. Bárkivel is vagyunk, egyedül vagyunk. Igaza volt.
– Érzi őt, Nelly! Figyeltem magukat együtt, érzi őt! És ő is érzi magát! Mi többet akarhatunk az életben?! Le kell döntenünk a konvenciókat! Lerombolni őket!
– Az ember elfelejti, hogy több volt, mint író. Mint színész. A regényein keresztül éltem az életemet. Nem gondoltam volna, hogy az írója ilyen csendes életet élt.