A borzongás birodalma (Szellemirtók 4.) (2024) 65% 167★

Nekem az előző rész sokkal jobban tetszett. Nem igazán kötött le, a humorát sokszor erőltetettnek éreztem és a karakterekkel sem voltam kibékülve teljesen.
Phoebe karakteréből ez a rész egy naiv idiótát csinált, pedig az előző részben egy zseni kiscsajt ismertünk meg. Nadeem idiótasága meg túl volt tolva, annyira idegesítő volt hogy az elmondhatatlan, sőt még sok szerepe se volt teljesen feleslegesen került bele a filmbe…
Logikátlanságok is voltak bőven és persze szokásosan ennek a filmnek is össze lett csapva a vége.
Persze voltak jó ötletek, például a spoiler :D Ja és a látvány, a látvány még jó volt.

Hiába az átlagon felüli 6 csillagos pontozásom, az előző után ez egy hatalmas csalódás lett számomra. Akadtak ugyan benne érdekes ötletek, újítások, meg tetszett, hogy kaptunk egy spoiler közösséget, csak szellemekre szakosodva, de az, amit pl. a karakterekkel műveltek valami borzalom. A párbeszédek túlnyomó többsége egyszerűen baromi kínos, és erőltetett, miáltal a humora is sokszor olyan volt, mintha egy ördögszekeret fújt volna át a szél a fejemben. Phoebe-t pl. imádtam korábban, de ebben a részben egy elhanyagolt, naiv idiótát csináltak belőle, ráadásul ez a „Casper-sztori” (spoiler) nekem nagyon kilógott belőle. (Meg sem magyarázták, hogy spoiler? Nagyon sok a megválaszolatlan kérdés.) Persze nem ez volt az egyetlen, ami zavart. A cselekmény vánszorgása a szintén fura spoiler szálnak is köszönhető. Ezúttal még a maximumra járatott nosztalgiával sem tudtak lekenyerezni, annyira untam helyenként, szóval örültem, hogy legalább ezúttal nem egy újrahasznosított gonoszt kaptunk, így vártam, miként oldják meg a vele kapcsolatos problémát, de sajnos ennek kapcsán is nagyon pofára estem… A vége minimum olyan összecsapott, mint a legrosszabb MCU daraboké, ráadásul itt is sok kérdés merül föl, mint pl.: spoiler.
Újra átgondolva az egészet, talán sok is rá a 6 csillag és inkább közelebb áll az 4-5 ponthoz, de most kegyelmes kedvemben vagyok. Mindenesetre ez volt a leggyengébb film a tegnap nézett trióból, és összességében sajnálom is, hogy az utolsó ajándékjegyem erre pazaroltam, pedig tartalékolhattam volna a Furiosára.

Sok értékelésben hakniztam már a mindenféle szkepticizmusommal, de a Szellemirtók kapcsán tényleg komoly kételyek élnek bennem: nyilván számomra is esemény volt a kilencvenes évek második felében, ha sikerült kivenni őket a tékából, nyilván én is építettem legóból protonfegyvert és csapdát, de mint sok nyolcvanas évekbeli, a gyermeki fantáziát különösen nagy erővel megragadó film, úgy az eredeti két Szellemirtók is kinőhető. Egyúttal ez a széria is tökéletes induló a „ha nem láttad gyerekként, esélyed sincs megszeretni” típusú mozik versenyében…

Itt rögtön meg is jegyezném, hogy a 2016-tól napjainkig minden Szellemirtók jeligére leforgatott mozit rommá fikázó filmes véleményvezérek maguk is csak azt felejtik el, hogy ez a széria gyerekkori kedvencük – sosem próbálták meg objektív, felnőtt, érzelmileg nem belecsimpaszkodó, nosztalgikus felhangokkal újranézni az eredeti epizódokat, és főleg nem tudják beleképzelni magukat egy korabeli fiatal, középkorú, vagy idős átlagnéző bőrébe. A Szellemirtók mindig is legalább egy kicsit bárgyú, erőltetett humorú, lüktető ökörség volt, amit egyedül a nyolcvanas években lehetett leforgatni – egy évtizeddel korábban még, egy évtizeddel később már nem kajálta volna a nép (mármint az amerikai közönség), és nem véletlen, hogy a rajzfilmes betoldást nem számítva majd egy negyed évszázadnak kellett eltelnie, mire valaki újra hozzányúlt a franchise-hoz.
Hogy mindez hogyan kapcsolódik A borzongás birodalmához? Valójában sehogy, de innen indulva nem kell bizonygatnom, hogy nekem aztán végképp nem voltak elvárásaim egy következő epizóddal szemben, sőt, mióta a 2016-os, egyébként legalább ennyire szórakoztató és legalább ennyire kellemetlenkedni is tudó epizódot még a sorozatból is kitörölték, semmi jót nem nézek ki ebből a világból.
Ám szemben a Woke Disney rosszul rendezett, még csak meg sem írt, csúnya és förtelmesen provokatív mesefeldolgozásaival és Star Wars jellegű termékeivel, itt legalább igazán bántó élek nem jöttek felszínre. Az örökséghez képest szinte takaréklángon pislákol Phoebe taszítófaktora, sőt, a karakterére ezúttal ráhúzott tipikus tini útkeresés konfliktus teljesen megállja a helyét egy családi moziban, ráadásul még annyi jóízlés is szorult a készítőkbe, hogy Phoebe spoiler. Ha már Phoebe: Mckenna Grace tulajdonképpen egy androgün Harry Potterre sminkelt Kristen Stewart, és ugyanezek a túlzóan nemtelen karakterisztikai jegyek tették szerintem Finn Wolfhardot is korunk egyik legfelkapottabb fiatal felnőtt színészévé. Tekintve, hogy valódi színészi kvalitásokat ezek a fiatalok nem villantanak, de a jelenlétük ténylegesen valamiféle kordivatnak való megfelelési kényszerből fakad, ők tulajdonképpen ugyanolyan biodíszletek, mint harminc évvel ezelőtt a cicis nénik, vagy a 2016-os filmben Chris Hemsworth – ebben van azért egy kis parafaktor.
Egyébként az egész cucc szellemi színvonalát remekül példázza Patton Oswalt „kameója”, aki karrierje során sokadjára játssza el az idős geeket, csak most már az Agymenők identitászavaros karaktereihez hasonlóan ő is tudóska lett – hol mosódott ennyire össze a kockaság és a intellektualizmus?

Nem írtam sokat a filmről, de ez a kulcs hozzá, a nem túl acélos Szellemirtók felhozatalban ez az epizód legalább nem fáj, ami nagy előrelépés egy szériától, aminek az első két része szent tehén, a harmadik konstans gyűlölet céltáblája, a negyediket minden, magát különbnek vagy valaminek gondoló ember kötelességtudóan lefitymálta, ez meg már a kutyát sem érdekelte…

Abszolút hozta a régi Szellemirtók hangulatot és a 80-as évek klasszikus nagymozis élményt, modern köntösben. Még jobb lett, mint az előző rész, és a régi gárda is több szerepet kapott benne.

Hát sajnos mindenképpen gyengébbre sikerült, mint a korábbi 2 rész, nagyon egy „egynek elment” darab lett belőle.(amúgy ment bármi pénz is a marketingre? Konkrétan a kutyát nem láttam beszélni erről, se előtte sem amikor kijött)
Leginkább az zavart, hogy a csapatból Phoebe kivételével lényegében mindenki kispadra lett küldve, alig csináltak bármit is az egész filmben. Phoebe viszont elviselhetetlen lett, nagyon sokszor idegesített, pedig az előzőben mindenképpen szimpatikusabb (és igazából okosabb is) volt. Nadeem sem volt igazából annyira nagy szám. Ray volt igazából még a legjobb a részben.
A gonosz alapkoncepciója szerintem jó volt, bár mindenképpen kihozhattak volna belőle többet is. ( a spoiler)
Ha meg is voltak a kínosabb darabok azért nem tagadom, hogy megvoltak a viccesebb részei is.
Igazából nem lepődnék meg ha nem lenne folytatás, de manapság már ki tudja ezt…

Hát ez most nem működött nálam. Voltak jó ötletek, látványos és jók karakterek is, de valahogy most túl komolyra vették a stílust és egy-két kivétellel nem sok humort láttam benne. Az előző részt szerettem, de ezt többségében inkább untam, hiába a sok régi karakter visszahozása és visszakacsintások a klasszikus részekre. Lehet majd teszek vele még egy próbát, hátha csak nem voltam hangulatban, de ez most nem volt az igazi.

Gondolkodtam a kevesebb csillagon, de annyira nem volt béna, mint amilyenre számítottam. Voltak benne hülyeségek, pl. ha már Ray (Dan Aykroyd) karaktere is elég sokat szerepelt benne, a mögötte álló „ghostbusteres” évek miatt tudhatta volna, hogy ez egy nagyon-nagyon veszélyes cucc. Na, persze, akkor hol maradt volna az akció és az izgalom? A régi karakterek szerepeltetése persze, hogy amiatt volt, hogy akik 40 éve is megnézték az első filmet, azok most is megnézzék. Nincs ezzel semmi baj, végül is.

Tipikus holivúdi recept, csinálsz egy sikeres filmet (az előző rész klasszisokkal jobb volt ennél), aztán megpróbálsz összerakni a klisékből egy ugyanolyant, rámenve a tutira, mert a sok hülye úgyis benyalja megint. És akkor nem is érdemel jobbat.

Összességében véve bár érvényesül a nagyobb és hangosabb folytatás-séma, ahogyan a nosztalgiavonatot is maximálisra járatták, a folytatás mégsem tudott annyira kellemes lenni, mint amennyire az Örökség volt. Az Indiana Jones-féle kalandfilmes alaptörténet ugyan ad egy kis misztikumot a történetnek, amely azonban nem lép túl az opcionális mivoltán, ahogyan a humor és a karakterek sem adtak túl sokat hozzá az előző epizódban megismert világhoz. A régi és az új csapat integrációja ugyan megtörténik, ahogyan a franchise szellemisége sem csorbult, de összességében véve inkább egy vérszegény újabb epizódot kaptunk, mintsem egy karakán, önmagában is erős fősodobeli epizódot. Egyszeri szórakozásnak jó, de a Szellemirtók franchise ismét nem tudott visszakapaszkodni arra a szintre, ahol a 80’-as években volt, mert a cél előtt ismét sikerült elcsúsznia.

Értékelés: 6/10

Én nagyon jól szórakoztam rajta.