Sosem voltál itt (2017) 70% 107★

Döbbenetes filmélmény, brutális, zsigeri, ugyanakkor szívszaggató. Ritkán látható formai szigor (nincs 90 perc, és az a befejezés!), a filmzene és egyáltalán a hangsáv innovatív használata pedig minden bizonnyal elemzések tárgya lesz. A filmnek abszolút semmi köze a Drive-hoz, ez szerintem totális félreértés (és nívós lapok ítészei is élnek evvel az analógiával). Ha muszáj, akkor már inkább a Manchester by The Sea juthat eszünkbe. Itt is egy olyan egzisztenciáról van szó, amely nincs egyensúlyban, sőt, bizonyos értelemben egyáltalán nincs, és a film maximum odáig megy, hogy a nincs és van közötti billegésben hagyja. Meglehet, a pszichés zavar ábrázolásában részben konvencionális, de Ramsay költészete nem írható le ilyen egyszerűen, ez az állapot nem egyszerűen ábrázolva van, hanem ezáltal érzékelünk mindent, és így valami lényeges dolgot tapasztalhatunk meg, ezért félrevezető Joe pszichés karakterénél leragadni (noha itt sokkal egyértelműbb a dolog, mégis hasonlít az eset a Testről és lélekről folytonos autistázásához).
Még töprengek rajta, de nagy film.

Egy újabb mestermű Ramsaytől a Kevin után. Egy minden romantikájától megfosztott Leon, a profi, egy minden illúziótól megfosztott Taken. Remek a forgatókönyv, ahogy hihetetlen precízen bemutatja egy szétesett személyiség világképét, pazar a rendezés és a vizualitás, Phoenix pedig élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja.

A kalapács minden bizonnyal egy rendkívül hatékony eszköz.
Azonban túl kíméletes, tekintve, hogy gyorsan öl.
Kérem és ezúton javaslom lecserélni ezt az eszközt egy tompán élezett, fogazott tőrre.
A zene, ha más is behúzná: https://open.spotify.com/track/5gt4YkI0qqBvjtRh4zMikZ…

A fényképezés, zene, hangulat és a női rendező nagyon tetszett. A történettel kapcsolatban vannak fenntartásaim: voltak nagyszerű jelenetei és megoldásai, de volt pár helyzet, ahol egy extra mondat még belefért volna a főhőstől. Joaquin itt indult el a Joker és az Oscar fele vezető úton, de ez nem teszi a filmet kellemes élménnyé.

Ez tipikusan az a film, amiben jó benne lenni, de tilos utólagosan agyalni rajta. Egyrészt a film nem is hagyja, hogy közben agyalj, másrészt a saját megalapozottságát másodlagosnak tekinti, sőt amit már nem tekint a saját lényegének, az azzal való foglalkozást teherként rázza le magáról, és látványosan sablonként hagyja meg. Egykori katona, ptsd, terhelt gyerekkor – ez mind pipa. Másrészt csúnya, gonosz nagyhatalmú emberek aberrációval – ez is pipa. Sablon, így mindezekkel kapcsolatban nem érdemes kérdéseket feltenni. spoiler Vagyis nem érdemes azon túlra tekinteni, hogy van egy szuggesztív figura, akinek a mindennapi élete a maga végletességeivel pontosan felrajzolható, meg van egy nem kevésbé szuggesztív kislány, akinek a léte pontosan azért kérdőjelezhető meg, mert az ő mindennapi élete egyáltalán nem felrajzolható, így szinte nehéz is eldönteni, hogy nem csupán ennek a közösen követett elmének a terméke-e. Hogy nem pusztán látomás-e, vagy több különböző áldozatnak az összevegyítése. És a történetben mondhatjuk, hogy nem, nem az, hanem nagyon is konkrét valaki, de közben meg mégiscsak annyira pontos ellentétpárja a főszereplőnek a maga megtorlásra kényszerített ártatlanságában, hogy nehéz őt társ helyett nem őrangyalnak tekinteni. És ha nem tekintünk ezen túlra, akkor megelégszünk a szuggesztivitással, amelyet az egyes jelenetek kínálnak, és mint ahogy egy nagyobb kiállításról csak egy-egy fényképet viszünk magunkkal, de azt nagyon is, itt is visszük magunkkal ezeket a jeleneteket, amiket ebben a filmben, mintegy másodlagosan fontos térben láttunk.

Ez a Drive/Mr Robot/Blade Runneres éjszakai fényes, retro elektro zenés hangulat nagy gyengém, hozzá a szokásos napi másfél szót morgó, leszegett fejjel, kapucniban járkáló morózus főhős, na meg persze JP. <3 Szóval akinek hasonló fétisei vannak, az nagyongyorsan nézze meg.

Egyébként a film tök érdekes, teli van kreatív beállításokkal, olyan kereteken kívül gondolkodós, montázsos, Lynne Ramsay-s. Sokan a Taxi Driverhez hasonlítják a főhős háttere miatt, szerintem stílusban sokkal inkább hajaz a Drive-ra, az mindenesetre nem véletlen, hogy mindenki próbálja valami máshoz kötni, önmagában a film nem igazán értelmezhető, illetve inkább csak a felszínt kapargatja, valahogy kevés, és sokszor nagyon didaktikus. Nem sok újat nyújt a film, max azzal, hogy a filmben elhangzó párbeszédek itt tényleg, túlzás nélkül ráférnének egy A5-ös oldalra. És még azt hittük Driver a szótlan. Wait until you meet Joe. :D

Összességében minden adott volt ahhoz, hogy egy elsöprő erejű, megrendítő film szülessen, mégis max a „nagyon jól megcsinált” jelzőt tudnám ráaggatni. Mert tényleg jó volt. Csak valami hiányzott.

Nem is annyira a film tetszett, hanem a felfestett hangulata és a pici apró hangulati elemek. Phoenix nem alakít benne nagyon, mégis pont ezt kell h csinálja h a film ilyen legyen. A fényképezés, a beállítások, a képek, a kameramozgások nekem nagyon betaláltak. Nagyon jól adja a hangulatot a rendező. A zeneválasztások szintén kiválóak. És főleg a Sigur Rós szerű zenék nagyon-nagyon. A vége utána beállított kép a kajálda boxban az otthagyott turmixokkal, ahogy hallani lehetett az ott lévők beszédjét és alatta ment a zene… Másnak talán semmi, én órákig el tudtam volna hallgatni és nézni. A hangulata miatt 9 pont…

Nem olvastam el, miről szól, csak a cím és a DVD borítón a kép miatt, ahol a bácsi cipeli a gyereket, azt hittem, ez valami családi dráma. Mit t'om, a gyereknek meghal az anyja vagy akárkije, aki addig nevelte és muszáj az apjának magához vennie, aki addig nem gondoskodott róla és úúú, dráma, meg kell tanulniuk együtt élni… X,D

Aztán ahogy néztük, az elején még egész élénk voltam, mert még érdekeskének is tűnt. Meg a fickó kicsit magamra emlékeztetett. Viszont idővel elég uncsi lett. :s Tetszett amúgy ahogy meg volt csinálva + a zenék is, de így maga a sztori… :/

Ez sajnos tragikusan rossz lett a könyvhöz képest. Mindent, ami jó, kihagytak belőle, és feltöltötték a könyvből kimaradt fölösleges, művészkedő, unalmas részekkel. Sajnos a történetet is átírták, nem éppen előnyére. A vége jó, de mire addig eljutsz, kínszenvedés. A (kis)regényt viszont melegen ajánlom.

Előbb magamnak is meg kellett emésztenem, mielőtt értékelést írtam volna róla…
Mert ez a film megérdemli, hogy saját gondolatokkal tűzdeljem meg, és ne a katalógus-panelek tégláit puffogtassam itt…
Viszont annyira összetett érzéseket/gondolatokat keltett bennem, hogy igen nehéz megfogalmaznom. Az is biztos, hogy -bár úgy tűnhet az említett „katalógus szövegekből”- de ez nem egy közönségfilm…egyáltalán nem… A katalógusok azt sugallják, hogy ez egy akció-thriller – de ez csak a felszín…mert valóban sok (igen brutális és véres) mozzanat van benne, ám közel sem ez a lényeg!
A lényeg a főhős, Jack lelkiállapota, amely minden tettét megmagyarázza. A múlt bevillanó képei Afganisztánból, keveredve a még régebbről, a gyermekkorból származó apai bántalmazás rémes emlékeivel spoiler…
A film tartalmaz igen véres és naturális jeleneteket spoiler – meg is lepődtem, mikor szembesültem vele, hogy a rendező, és egyben forgatókönyvíró nő – mert a filmnézés előtt nem is figyeltem erre.
Viszont minden brutalitást ellensúlyozott (számomra legalábbis) a folyónál/folyóban az anyukával történtek látomásszerű lírai képe.
Ez a film fordulópontja is – és az én véleményem is itt erősödött meg, hogy mégiscsak írnom kell róla – alapból egy békés természetű emberke vagyok, de ez a film nagyon betalált nálam minden vérengzésével együtt…vagy azok ellenére!
Joaquin Phoenix pedig zseniális formát hozott (itt is!)