Plutónium (2006) 75% 11★

Rengetegszer ajánlottam ezt a filmet az elmúlt jó tíz évben, de hibákat, esetleges feltűnően gyenge pontokat csak a mostani újranézés alkalmával fedeztem benne fel. Nem mintha ezek csorbítanák érdemeit, de egyre inkább érthetővé válnak viszonylag alacsonyabb pontszámai…

Igaz egyrészt, hogy ez egy magát nagyon autentikusnak beállító, de végeredményben sztereotípiákból táplálkozó ál-orosz mozi. Nincs benne orosz színész, bár a bemutatott vízió, a hangulatképek, díszletek szerintem nagyjából megállják a helyüket. Nem is feltétlenül a hitelesség, mint inkább a hangulat szempontjából: ebben a filmben minden azt a nagyon oroszos, de még inkább szovjetes érzést akarja kihangsúlyozni, hogy az emberélet jelentéktelen, az orosz lélek pedig eleve arra van konstruálva, hogy ennek tudomásul vételével verekedje magát át az életén. Vehetnénk egyébként ezt az üzenetet sértésnek is akár, hisz nem oroszok orosz műalkotása állítja ezt, hanem egy brit, HBO-ra forgatott tévéfilm, de vegyük azért észre, hogy az angolok itt nagyon ügyesen pendítik meg majdnem ugyanazokat a húrokat, amiken például Alekszej Balabanov játszott a kilencvenes évek második felében. Megtámogatva a fentieket, akiben van eredendő félelem és diszkomfort-érzet a radioaktív sugárzástól, annak borsódzni fog a háta a film közben. Hatásvadász gondolat, hogy egy ennyire reményvesztett nemzet hogyan és miként óvja meg magát és a polgárait az országban szanaszét elhelyezkedő nukleáris üzemanyagtól/fegyverektől/hulladéktól, de megint csak kortüneti problémákról beszélünk: a kilencvenes évek filmjeiben visszatérő félelme a Nyugatnak, hogy a posztszovjet káoszban ellenőrizetlenül marad az atomkészlet…
De mindezen túl is: nem számítva Tyimofej sokszor értelmetlenségnek és túlgondolt, álfilozófiai futamoknak tűnő belső monológjait, a film érzelmi vonulata rendkívül erős. Szívszaggató mindaz, amit látunk, annak ellenére is, hogy igazán azonosulásra alkalmas karakter sincs a színen. Mégis átjön, hogy a borzalmasan viselkedő két főszereplő csupán elszenvedője a környezetük, predesztinált sorsuk által rájuk mért csapásoknak, amikre annak ellenére sem adnak teljesen embertelen és érthetetlen reakciót, hogy mint írtam, abszolút elítélendő viselkedésük, tetteik és döntéseik, de a világról alkotott képük is majdhogynem gyermeteg. A totális társadalmi ellenőrizésből az elvadult, de az emberéletet ugyanúgy semmire sem tartó kapitalizmusba átvonuló orosz társadalom drámája ez a film – jókor, jó pillanatban elkapva minden esendősége ellenére borzalmasan erősen képes hatni a nézőjére.

Talán nem teljesen autentikus, sőt, hatásvadász mozi a Pu-239, de működik, ráadásul az általa bemutatott alkotói hozzáállás egyenesen példaértékű. Még mindig szeretem, ajánlom is!

Kicsit benéztem ezt a dolgot. Úgy ültem neki, hogy egy orosz filmet nézek. Nem volt főcím, de azért ott már gyanút fogtam, amikor a kilencvenes évekbeli titkos orosz nukleáris kísérleti telep úgy nézett ki, mint a Mátravidéki Erőmű hőcserélő központja 1980-ban. Minden kétségem akkor oszlott el, amikor a piros bőrdzsekis Poe Dameron megjelent a képernyőn. Ez bizony nem orosz film.
Azért végignéztem, még azt se mondhatom, hogy bűn rossz volt, de csak egy elég közepes Guy Ritchie utánérzés, némi moralizálással besűrítve. (De legalább most már láttam más szerepben is Oscar Isaac-et.)