Piszkos Harry (Piszkos Harry 1.) (1971) 76% 86★

Az akciófilmek nagyapja, mely ha nem készül el, jó eséllyel máshogy alakul a műfaj. Don Siegel filmje nem pusztán szikársága és brutalitása miatt egy igazán emlékezetes darab. Mint korlenyomat is elsőrangú munka. A Piszkos Harry fantasztikusan tárja elénk a ’70-es évek kiábrándult Amerikáját. A bűnözés, a gyilkosságok már-már mindennaposak, és olyan őrült ámokfutók is feltűnnek, mint a Zodiákus gyilkos. A rendszer tehetetlennek tűnt. Filmünk főhőse mintegy erre az elkeseredett helyzetre ad választ. A rendszert szolgálja, azonban nem fél kimondani annak hibáit, így ha kell a maga piszkos módszereivel tesz az ellen, hogy a rendet fenntartsa. Jóformán csak jelvénye különbözteti meg azoktól, akiket üldöz.
Persze a fimrajongók számára a már fentebb említett mérföldkői szerep miatt lehet annyira közkedvelt. Harry figurája nagyjából minden későbbi akcióhős archetípusa lett a maga kemény, szarkasztikus stílusával, aki természetesen mordályával is ugyan olyan jól bánik, mint a szavakkal. Persze kellett ehhez egy Eastwood is, aki mint egy modern vadnyugati hős tartja fenn városában a rendet. Nem egy jelenet is ismerős lehet a szemfüleseknek, melyek olyan későbbi darabokban köszönnek vissza, mint a Die Hard, a Die Hard 3 vagy épp a Halálos fegyver.
A Piszkos Harry mind a mai napig rendkívül ütős darab, melyet mind krimi, mind akciórajongóknak bátran ajánlok.

A minap okozott némi csalódást a Francia kapcsolat, és bár kimondottan tetszett, arrébb toltam a Blu-Ray verzió beérkezéséig a Shatfet – addig is, ha már klasszikus akciófilmek és 1971, előszedtem a Piszkos Harryt, amit most szintén Blu-Rayen sikerült abszolválnom, elsősorban a kíváncsiság miatt. Régen láttam, akkor tetszett is meg nem is, de úgy éreztem, muszáj a fent említett két frissebb filmélményt valamivel keretbe foglalnom.

Van is egy olyan sanda gyanúm, hogy a Shaft első fél órájában éppen az a karizmatikus főhős személyiség fogott meg igazán, amit a Francia kapcsolat szinte egyáltalán nem tudott felmutatni, a Piszkos Harryt viszont az első képkockájától az utolsóig folyamatosan élteti: Eastwood nélkül ez a film klasszikus akciómozi lenne a blockbuster-korszak előtti „utolsó napokból”, de vele ugyanolyan ikonikus csúcsteljesítménye egy komplett műfajnak, mint a Jó, a Rossz és a Csúf a westernek esetében. Nem is annyira Eastwood játéka, mint inkább erőteljes jelenléte a vásznon tűnik itt a lényegnek, ehhez fogható kisugárzással és kameralencsét meghajlító tömegvonzással tényleg csak néhány színész rendelkezik, ők viszont általában a szakma krémjét képezik az efféle, már-már személyi kultusszal flörtölő zsánerfilmekben.
A Piszkos Harry egyúttal figyelemreméltó látlelet a Vietnam és a hippi-korszak utáni Amerikáról, ami főleg azért érdekes és izgalmas, mert nem a mocsokkal, sötétséggel és bűnnel általában elég jól azonosított keleti-parti nagyvárosokban játszódik, hanem a napsütötte San Franciscóban. A szabad szerelem hatása még érződik, látszólag takaréklángon lobog a rasszizmus, a droghasználat, az korabeli amerikai mindennapokban fel-fellobbanó kilátástalanság sem jelenik meg a vásznon – a film bevezetőjében eleve egy toronyház tetején fürdőző nő kerül a kamera és a célkereszt fókuszába. Ez egy nyugodt, higgadt, élhető, az elmúlt évtized fáradalmait és drámáit kipihenni vágyó Amerikának tűnik, amiben a bestiális bűn társadalmi osztályok, nemek és korok között átívelve szedi áldozatait. Piszkos Harry karaktere afféle hídverőként feketék, fehérek, katolikusok, melegek között szambázva őrzi a rendet, egyetlen ellensége a bűn mellett a jog, ami faramuci módon olykor megakasztja az igazságtételt…
„Jó”, pontosabban a modern ember tudatára erőteljesen ható húrokat penget a film, valóban a modern akció- és bosszú-mozik előfutáraként apellál igazságérzetünkre és az erkölcsi, de legalábbis ösztönös vágyainkra. A hatásmechanizmus alig vagy éppen semmiben sem különbözik attól, amit a Bosszúvágyban, vagy a Köpök a sírotokra esetében látunk majd, de ezekhez képest a Piszkos Harry egy kicsivel cizelláltabb, könnyebben befogadható filmélménynek hat.
Ha van hibája, akkor az a műfaji tisztázatlansága és ütemezése: a felütése krimi, a közepe 18-as karika felé kacsingató thriller, a fináléja akciófilm. Skorpió bestiális és gyűlöletre méltó, prezentációjában mégis szánalmas, Harryhez nem méltó ellenség, ami alapvetően zseniális húzás, de szigorúan az akciófilmes zsáneren belül maradva nem érezzük, hogy valódi veszélyt jelentene Harryre nézve – itt tűnik kicsit elnagyoltnak és problémásnak a cselekmény vége, ahol abszolút előnye ellenére a főhős leplezetlen macska-egér játékba hajszolja és gúnyt űz belőle.
Mindezzel együtt azonban: Lalo Schifrin zenéje egészen elképesztő, tavaly Kyle Eastwood dolgozott fel belőle tételeket az Eastwood Symphonic lemezén, de kicsivel korábban Jean-Michel Bernard is játszotta őket a Schifrinnek szentelt albumán. A filmezés gyönyörű, különösen a Blu-Ray változat már egy mezei modern tévén is csodaszép amerikai életképeket tár elénk, még ha a sötétben játszódó részek tényleg döbbenetesen sötétek is. A szereplőgárdából Reni Santoni feltűnően ügyes!

Nem tökéletes, de mindenképpen klasszikus alapmozi. Egyszer mindenkinek látnia kell!

Na, valahogy így kell laza de izgalmas krimit csinálni, belecsempészve némi társadalmi mondanivalót is. Örök kedvenc kategória.

Régi, de igazi alapmű, amibe ugyan már beleérezhető a későbbi tucattermékek íze, de mégis valahol van lelke. Van, mert Eastwood karaktere fantasztikus, mert az atmoszféra kiváló. Piszkos Harry ugyanis egy valódi hős, de főellensége nem a bűnözők, hanem az amerikai törvénykezés, ami a legkisebb eljárási hibánál is minden igazságkeresést megszüntet. Márpedig Piszkos Harrynek pont az a tragédiája, hogy felháborítja az igazságtalanság, és emiatt gyakran túlfeszíti azt a bizonyos húrt, így történhet meg, hogy ő nevetségessé válik, egyre labilisabb és veszélyesebb ellensége viszont mindig szabadon távozhat. A film nyomasztó, gyomorforgató tud lenni, a buszos jelenet nagyon be tud égni az ember tudatába. De amikor felhangzik a legendás magnumos monológ, akkor tudhatjuk, eljött az igazság pillanata.

Klasszik nagypofájú, józsaru krimi, jelen esetben Clint Eastwood főszereplésével. GYanús, hogy a többi is ilyen, csak már a gonosztevő. Azt nem láttam benne, hogy a karakter potenciálisan fejlődhetne, ezért a lehúzás, meg aztán nekem ez inkább ilyen tévé krimi. Egynek elment, de a folytatásra nem vagyok kíváncsi, hacsak nem muszáj.

Egyedüli hibája, hogy túl hosszú volt. Jó pár részt simán ki lehett volna hagyni. De!
OMG Clint, szerelmem, de jól nézel ki! *-*
Nagyon szeretem az efféle hangulatú filmeket. Kellően véres (jaj az a sok ketchup!), és megvan az a noir hangulata, ami igazán élvezhetővé tette.
Főszereplőnket nem véletlenül hívják Piszkosnak. Az egész korszak az volt. Korrupt zsaruk, tisztviselők és még sorolhatnánk. A bűn nem lep meg senkit, mindenhol ott van. Mocskos idők, mocskos zsaruk. És még akik jók, ők se tiszták. Tönkreteszi őket a sok rossz, ami körülveszi őket, meg a rendszer…

Gyönyörűen van fényképezve, a zene se rossz, és persze Eastwood is csuklóból hozza ezt a megkeseredett, cinikus figurát, akinek egy-két sora annyira tökös, hogy az már-már kínos, de azért szorítunk érte… mindenesetre inkább a Skorpió miatt lesz emlékezetes a film: Andrew Robinson figurája félelmetes, egy eszelős őrült, kiszámíthatatlan és brutális alak, remek főgonosz.

Amikor elkészült, lehet, hogy nagyon jó volt, de manapság már nagytucatjával mérik az ilyet, egy áráért. Meg lehet nézni egyszer, de szerintem nem érdemli meg a hírnevét…