Serge_and_Boots  értékelése

A minap okozott némi csalódást a Francia kapcsolat, és bár kimondottan tetszett, arrébb toltam a Blu-Ray verzió beérkezéséig a Shatfet – addig is, ha már klasszikus akciófilmek és 1971, előszedtem a Piszkos Harryt, amit most szintén Blu-Rayen sikerült abszolválnom, elsősorban a kíváncsiság miatt. Régen láttam, akkor tetszett is meg nem is, de úgy éreztem, muszáj a fent említett két frissebb filmélményt valamivel keretbe foglalnom.

Van is egy olyan sanda gyanúm, hogy a Shaft első fél órájában éppen az a karizmatikus főhős személyiség fogott meg igazán, amit a Francia kapcsolat szinte egyáltalán nem tudott felmutatni, a Piszkos Harryt viszont az első képkockájától az utolsóig folyamatosan élteti: Eastwood nélkül ez a film klasszikus akciómozi lenne a blockbuster-korszak előtti „utolsó napokból”, de vele ugyanolyan ikonikus csúcsteljesítménye egy komplett műfajnak, mint a Jó, a Rossz és a Csúf a westernek esetében. Nem is annyira Eastwood játéka, mint inkább erőteljes jelenléte a vásznon tűnik itt a lényegnek, ehhez fogható kisugárzással és kameralencsét meghajlító tömegvonzással tényleg csak néhány színész rendelkezik, ők viszont általában a szakma krémjét képezik az efféle, már-már személyi kultusszal flörtölő zsánerfilmekben.
A Piszkos Harry egyúttal figyelemreméltó látlelet a Vietnam és a hippi-korszak utáni Amerikáról, ami főleg azért érdekes és izgalmas, mert nem a mocsokkal, sötétséggel és bűnnel általában elég jól azonosított keleti-parti nagyvárosokban játszódik, hanem a napsütötte San Franciscóban. A szabad szerelem hatása még érződik, látszólag takaréklángon lobog a rasszizmus, a droghasználat, az korabeli amerikai mindennapokban fel-fellobbanó kilátástalanság sem jelenik meg a vásznon – a film bevezetőjében eleve egy toronyház tetején fürdőző nő kerül a kamera és a célkereszt fókuszába. Ez egy nyugodt, higgadt, élhető, az elmúlt évtized fáradalmait és drámáit kipihenni vágyó Amerikának tűnik, amiben a bestiális bűn társadalmi osztályok, nemek és korok között átívelve szedi áldozatait. Piszkos Harry karaktere afféle hídverőként feketék, fehérek, katolikusok, melegek között szambázva őrzi a rendet, egyetlen ellensége a bűn mellett a jog, ami faramuci módon olykor megakasztja az igazságtételt…
„Jó”, pontosabban a modern ember tudatára erőteljesen ható húrokat penget a film, valóban a modern akció- és bosszú-mozik előfutáraként apellál igazságérzetünkre és az erkölcsi, de legalábbis ösztönös vágyainkra. A hatásmechanizmus alig vagy éppen semmiben sem különbözik attól, amit a Bosszúvágyban, vagy a Köpök a sírotokra esetében látunk majd, de ezekhez képest a Piszkos Harry egy kicsivel cizelláltabb, könnyebben befogadható filmélménynek hat.
Ha van hibája, akkor az a műfaji tisztázatlansága és ütemezése: a felütése krimi, a közepe 18-as karika felé kacsingató thriller, a fináléja akciófilm. Skorpió bestiális és gyűlöletre méltó, prezentációjában mégis szánalmas, Harryhez nem méltó ellenség, ami alapvetően zseniális húzás, de szigorúan az akciófilmes zsáneren belül maradva nem érezzük, hogy valódi veszélyt jelentene Harryre nézve – itt tűnik kicsit elnagyoltnak és problémásnak a cselekmény vége, ahol abszolút előnye ellenére a főhős leplezetlen macska-egér játékba hajszolja és gúnyt űz belőle.
Mindezzel együtt azonban: Lalo Schifrin zenéje egészen elképesztő, tavaly Kyle Eastwood dolgozott fel belőle tételeket az Eastwood Symphonic lemezén, de kicsivel korábban Jean-Michel Bernard is játszotta őket a Schifrinnek szentelt albumán. A filmezés gyönyörű, különösen a Blu-Ray változat már egy mezei modern tévén is csodaszép amerikai életképeket tár elénk, még ha a sötétben játszódó részek tényleg döbbenetesen sötétek is. A szereplőgárdából Reni Santoni feltűnően ügyes!

Nem tökéletes, de mindenképpen klasszikus alapmozi. Egyszer mindenkinek látnia kell!