Örömváros (1992) 84% 7★

Még sose jártam Indiában, de amikor rá gondolok, mindig olyan helyként jelenik meg előttem, ahol fűszerillatban kavarog a szegénység, a mocsok és a bennük gyökerező érthetetlen boldogság furcsa varázsa és a más kultúrákból érkezők számára felfoghatatlan értékrendek. Ahol a végkimerülés határát súrolva gürcölnek az emberek azért, hogy eljussanak a holnapba, ahol a tapintható szegénység ellenére mindenért keményen fizetni kell és ahol mindez annyira természetes, hogy nem igénylik és nem is értik az irántuk érzett sajnálatot.
Ebbe a világba érkezik a mi kiábrándult, cinikusan szemlélődő amerikai orvos barátunk, Max, a megváltó megvilágosodás felé vezető utat kutatva, amikor egy balszerencsés éjszaka ereményeképpen Joan nővér és Hazari személyében két kalauzra is szert tesz, akik jóhiszemű támogatásával Max végül nemcsak életre szóló barátságokkal spoiler gazdagodik, hanem megtanulja elfogadni, hogy létezik az értékrendnek egy olyan szintje, ahol az ember egyetlen tulajdona az az öröm, amit a másoknak nyújtott szeretet és gondoskodás ad.
Az én spirituális értelmezésen túl a film valójában jóval kézelfoghatóbb elemeket tartalmaz: van benne erőszak, vér, leprások, sok riksa, némi visszafogott humor, hordónyi tea, rengeteg eső és csatornaszag.
Ezenkívül szerintem túlzás nélkül állíthatom, hogy ez Patrick Swayze egyik legjobb (de az is lehet, hogy „A” legjobb) alakítása. De a top 5-ben biztos, hogy bérelt helye van, mert szíve-lelke benne van.

Mindig bajban vagyok a jó filmekkel, mert sosem tudom úgy szavakba önteni a fejemben kavargó gondolatokat, mint egy rossz esetén. A rosszat pontról pontra szét tudom cincálni és minden részletében meg tudom magyarázni a konkrét tényeket, amik nem tetszenek. De egy jó film az ember érzéseire hat, amit képtelenség atomjaira szedni.
Buddy mondja az egyik interjúban a filmről: „that it touches your heart that touches your soul”. És ez tényleg igaz. Mert átjár kívül-belül minden szép és fájdalmas pillanatában.
Gyerekként szerettem az olyan filmeket, mint a Hét év Tibetben (1997), a A kis Buddha (1993), az Anna és a király (1999) vagy a Medicine Man (1992). Ahol a fehér ember keresi önmagát távol a világ zajától és miközben másokon próbál segíteni valójában ő kapja a legnagyobb segítséget az ott élőktől. Azoktól, akiknek nincs semmijük, akiktől mindent elvettek, akiket megtörtek. Ők tudják a legtöbbet adni, a legértékesebbet, önmagukat, a lelküket. És valahányszor ilyen filmet nézek, a főszereplőkkel együtt általában én is kapok valamit. Nem, nem állítom, hogy másfél-két óra múlva kifordulok önmagamból és megváltozik a világ. De elgondolkodtat. Magamról, a világról és eszembe juttat fontos dolgokat, amik a mindennapok mókuskerekében sokszor akaratlanul is feledésbe merülnek. És lehet, hogy a hatás nem marad meg sokáig, mert másnap is „teljesítenem kell” a rohanó fehér mókuskerékben, de azt gondolom, minden perc számít, amíg képes vagyok a pillanatnyilag kapott dolgokat jóra fordítani és másoknak is továbbadni belőle. Hacsak egy mosoly, hát annyi. De igenis van öröm az életben. Még a legnagyobb rosszban is. Mégha csak egy szikrányi is. De meg kell találni a szikrákat, hogy legyen mibe kapaszkodni a sötétségből a fény felé.

Mindemellett kapunk némi betekintést Kalkutta mindennapjaiba, érintve jónéhány tabut is a leprásoktól kezdve, a gyermek prostitúción át a kicsit sem finomkodó erőszakig, amivel sakkban és nyomorban tartják az embereket. És elgondolkodhatunk azon is, vajon az amerikai vagy az európai ember számára teljesen idegennek és érthetetlennek tűnő hagyományokra épülő családi létforma vajon tényleg annyira érthetetlen-e.

Nagyon sajnálom, hogy ez a film a fentebb felsoroltakkal ellentétben nem került be a köztudatba (a miértről itt a háttér: https://snitt.hu/hozzaszolasok/477824), pedig egy igazi kincs. Mind a színészek játékában, mind abban, amit átad a történetével.