Öngyilkos szüzek (1999) 71% 96★

Ezer évvel ezelőtt láttam egy music videót az interneten, ami számomra nagyon hatásos összefoglalása volt a filmnek. El is olvastam még akkor a könyvet, ami nagyon nem tetszett, ezért a film sokáig váratott magára. Az a baj, hogy ez egy jó történet. Jobban mondva jó lenne más megközelítésből és sokkal jobban a háttérre fektetve a hangsúlyt, mert ez így hangulatos ugyan, de számomra elég semmilyen. Konkrétan nem adott semmit, pedig az eleje ígéretesen indult. A pszichológiája érdekes a filmnek, de szerintem nagyon elcsúszott valahol.

Ezt a könyvet muszáj leszek elolvasni.
70-es évek Amerikája, konzervatív szülők, akik élve eltemetik a gyerekeiket, 5 leánygyermek, spoiler. Valószínűleg a filmből kimaradtak dolgok, mert néha elég nehezen érthető. De ezzel együtt is megfogott, csak még helyükre kell, hogy kerüljenek a dolgok, spoiler És az a vihar előtti, várakozással teli, feszült hangulat, ami végigkíséri a filmet, nagyon jól el lett találva.

Nagyon zavarba ejtő film. A lányok szépek és fiatalok, csábítóak, persze hogy gyönyörködik bennük a világ. De tényleg így működnek a dolgok? Mennyi mindennek kell összejátszani, hogy ez a tragikus végkimenetel játszódjon le? Ez tulajdonképpen olyan mint a kvantumfizika, hogy sok lehetséges esemény van, de itt a legrosszabbat mutatják be… hogy lássátok.. vigyázzatok a lányokra, de ne így.

A cím keltette fel az érdeklődésemet – kíváncsi voltam, milyen filmet takarhat ez a cím spoiler.
Adott tehát öt, elképesztően bájos tinilány, akik egy hétköznapi, csendes kisvárosban élik az életüket. Minden megy a maga medrében. A lányok szépek, fiatalok és elképesztően boldogtalanok – ami senkinek sem tűnik fel, egészen addig, amíg a legkisebb lány, Cecilia, öngyilkosságot nem követ el. A hír az egész környéket felrázza – de mi történik ezután? A válasz: semmi. Az emberek megdöbbenek, beszélnek az esetről, aztán élik tovább az életüket. Szakadék van a szereplők közt: ez jól látszik akkor, amikor Cecilia buliján az apuka a repülőkről magyaráz a fiataloknak és nem veszi észre, hogy senkit nem érdekel, vagy akkor, amikor ugyanazon a bulin Ceci magányosan ücsörög, de senki nem látja, hogy valami baja van spoiler. Nem értik egymást és így segíteni sem tudnak egymáson.
Igazából elég lassú film, úgy jó egy óráig nem igazán történik sok minden (Cecilia halálát leszámítva), utána viszont, mintegy huszárvágással, az anyukából, aki addig csak túlféltőnek tűnt, hirtelen zsarnok lesz. spoiler Elgondolkodtató a film végi mondata: A házunk tele volt szeretettel. Elképzelhető; csak a túlzott szeretet már nem öröm, hanem teher és fojtogató. Szabó Magda szavaival élve: Soha többet nem fogom azt gondolni, hogy szeretek valakit, ha rabbá teszem önmagammal, ha lehúzom, mint valami kolonc. A szeretet röpít. Ha valakit szeretek, annak szárnyakat kell adnom. Az anyuka ezt nem ismerte fel és ezzel akaratlanul is spoiler És talán soha nem is fogja felismerni, miben hibázott.
Összességében elgondolkodtató film, ha nem is végig, de lekötötte a figyelmemet.

Szeretem Sofia Coppolát, úgyhogy adtam egy második esélyt ennek a filmnek. És végre meg tudom fogalmazni, hogy az a fő bajom vele, hogy ez egy jó történet, ami nagyon rosszul van elmondva, vizuálisan viszont nagyon szépen. A mesélés különlegessége az, hogy mi is csak annyit tudunk meg, amennyit a szomszéd fiúk, amitől minden vészjósló, titokzatos, tragikus színezetet kap – és pontosan ez a hibája is. Nem látunk be a színfalak mögé, nem látjuk a lányok érzelmeit, álmait, valódi személyiségét és nem kapjuk meg a valódi okokat, csak azt, amit az elején mond Cecilia az értetlenkedő doktornak: Nyilvánvaló, hogy maga még sosem volt tizenhárom éves lány. Ami amúgy véleményem szerint elég pontos, és jó esetben azzal töltöttük volna a következő másfél órát, hogy kibontsuk, ami mögötte van. De ez nem történt meg, a nővérek elérhetetlenek, távoliak maradnak, és a haláluk tragédia ugyan, de ugyanolyan megfejtetlen, mint ők.
Én értem, hogy 13-14-15-16-17 évesen végtelenül szomorú tud lenni az ember, de ez nem azt jelenti, hogy örökké az leszel.
U.I: Hiányoltam nagyon de nagyon a lányok kapcsolatának a bemutatását is. Felőlem erre is felépíthették volna az egészet, mert ha a testvérük öngyilkosságába roppannak bele, azt tudtam volna a legjobban megérteni.

Ez a történet mindenről szól csak a Lisbon nővérekről nem.
A reflektorfénybe terelt lányok elsorvadnak a film haladásával, csak épp senkit se ez foglalkoztat. Ők a vágyálmok üres szőke látomásai a körülöttük lévőknek. Nem emberek, távol állnak bármitől, ami emberi lenne. Kellékei csupán a szomszéd fiúknak a felnövéshez. A narráció szerelemről mesél, de valójában semmilyen érzelem nincs a lányok felé, és az egész film alatt messze is maradnak egymástól. Tényleg csak megfigyelőik a lassú haldoklásuknak a szemben lévő házból. Aztán ott a vége, hogy mennyire keresik a puzzle darabkákat és túl sok a hézag. Persze, izgalmas és egyedüli örömök voltak a testvérek számukra, és valójában inkább sírják vissza a saját, akkor megélt élményeiket, mint a személyüket.
Túl misztifikált romantizált tinilányok, akik még a saját történetükben is mellékesek.

Ez a film, ez…
Tessék megnézni.

A film önmagában kevés, el kellett olvasnom pár értékelést, többek között a könyv értékelését ahhoz, hogy megértsem, hogy tulajdonképpen azért nem értem mi történt, mert az volt a cél, hogy ne értsem, de ettől még nem lett jobb.

A film végkimenetele a cím alapján egyértelmű, mindenki tudja, hogy mi fog történni, ezért esélyt kap arra, hogy már az elején elkezdje keresni a kiváltó okokat, amik majd a film végére megmagyarázzák a történteket. Hát nekem kétszeri nézés után sem sikerült megtalálni ezeket az okokat.

Ha nagyon erősen akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy ez a történet némileg szexista társadalomkritika a tizenévesekről, ahol a fiúknak kb. annyira terjed ki a figyelmük, hogy de szépek ezek a lányok, mennyire jó lenne megismerni őket, de kb. nem tesznek érte semmit, míg a lányok valószínűleg olyan életkori krízisen mennek keresztül, hogy mindannyian úgy látják, hogy a legjobb megoldás a halál… „Ők mindent tudtak rólunk, mi viszont semmit nem tudtunk róluk.”

Értem, hogy a magyarázatot nekem kell megfejtenem a miértekre, gyakorlatilag rám van bízva, hogy mi történt, ami egy okos rendezői fogás (nem tudom, hogy a könyvben van-e magyarázat), de azért én mégis elvárnék egy kicsit többet. Merugyanis, ha csak a tinédzserkori problémákat akarjuk ráhúzni magyarázatnak az öngyilkosságokra, akkor azért nekem elég nagy a kontraszt egy 13 éves és egy 17 éves lány között. Ha pedig valami mást, akkor tessék egy kicsit többet elmondani belőle, mert azt a legkönnyebb mondani, hogy a használjam a fantáziám.

Szerintem ebben a történetben nincs annyi, mint amennyit belemagyaráznak a nézők és az olvasók. Az író írt egy történetet, aminek a végén megölt 5 lányt és rábízta az emberekre, hogy magyarázzák meg, hogy miért történt, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, az emberek elkezdtek elméleteket gyártani a semmiről. Igazából ezeknek a lányoknak semmi bajuk nem volt, a szüleik nem voltak igazán szigorúak, veszettül vallásosak sem, tulajdonképpen nélkülözniük sem kellett, nem szívatták őket a suliban, és családon belüli erőszakra sem utalt semmi. Egyszerűen csak unatkoztak vagy nem is tudom. Egy picit a 13 okom volt jut eszembe róla, amiből 10 ok olyan közhely, amin minden tinédzser átesik, és mégsem lesz öngyilkos, mert ez a felnőttéválás része. Értem, hogy vannak érzékenyebb tinédzserek, de azért ne misztifikáljuk túl őket.

Mindenesetre nem hagyott hidegen a történet, de nem látok benne annyit, mint mások, ahhoz egy picit több kellett volna.

Szeretem Sofia Coppolat, viszont ez a rendezés nálam nem ért célt. Nem éreztem a drámát, feszültséget ami elvezetett a lányok tettéig. Az eszemmel tudom, de a képernyőn számomra nem jött át.

Igazából a film erejét az a széthullott puzzle adta, ami a fiúk szemszögéből mutatta be az eseményeket; annyira zárt volt ez a szülői szigor és családi ház, hogy minket, nézőket sem engedte be az ajtaján.
Csak annyit tudtunk, amennyit a fiúk, akik maguk is találgatták, hogy pontosan mi történhetett, mert csak sejtették, hogy mi folyik a négy fal között, milyen elnyomás, talán több is, borzalmasabb dolgok is, amiket el tudnak képzelni, de mindezt nem vitték vászonra a rendezők, így mi is csak tippelni tudunk a miértekre.
Érdekes film, nem tudom, mi volt a célja, nem akart nevelni, se bemutatni semmit, csak öt celluloid-életet levetíteni. De azért valamiért mégis csak megülte a lelkemet.