Négykezes géppisztolyra (1991) 65% 12★

Ha van valami, amiért nem szeretem a gengszterfilmeket, akkor az a törvényszerű önismétlés – aki ezek közül egyet látott, a többiben sem fogja már meglepetés érni. Logikus is a kérdés, minek nézzük meg például ezt a filmet, vagy a Volt egyszer egy Amerikát (amit amúgy borzalmas mozinak tartok), ha ott van már a polcon a Keresztapa? Nem is állítom, hogy a Négykezes géppisztolyra megugorja a feladatot, de váratlanul szórakoztató alkotás volt, dacára elcsépeltségének.

Jelezném azonban jó előre, hogy ez a film is alattomosan csal: felkínál nekünk azonosulásra négy vezető bűnözőt, négy alávaló gazembert, akiknek az életútjából kiemelik a vonzó, érdekes aspektusokat, de a dramaturgia segítségével elrejtik előlünk a tényt, hogy ugyanolyan kisember-sanyargató piócák a társadalom számára, mint azok a nagy öregek, akik ellen küzdenek. Nem mintha az erkölcscsősz szerepében akarnék tetszelegni, de egyszer jó lenne lefolytatni egy diskurzust arról, miként is változik az írók és rendezők véleménye ezekről a bűnfejedelmekről, mikor a sztorijaik formálása közben elmerülnek bizarrul romantikus, sötét, ingerlően feszült világukban…
Na és akkor a film: a magyar cím félrevezető, ugyanis ez a cucc egy Christian Slater one man show, de a látottak alapján ez rendben is van így. A négyesfogatból Grieco karaktere van talán a legjobban kitalálva, de teret az érvényesülésre egyáltalán nem kap, illetve hiába jó maga a figura, róla süt leginkább, hogy egy pszichopata állat, így természetes módon direkt dugdossák is kicsit a néző elől. Dempsey remekül játszik, viszont jellegtelen a karaktere, és Mandylor lophatná előlük a show-t, ha képes lenne rá – mindenesetre maga a konkrét szerep alkalmasnak tűnik erre. Bár a kritika bírálta Anthony Quinn játékát, szerintem remekelt, bár emlékeztetett kicsit Marlon Brando időskori, végtelenül önfejű szerepformásaira (lehet, hogy direkt?). Slater pedig, bár pontosan ugyanúgy és ugyanazt játssza, mint a főszerepeinek kilencven százalékában (hisz nagyjából erre képes), elég jól elviszi a hátán a projektet. Nem mondom, hogy kiemelkedő élmény nézni a munkáját, de ide elég volt.
Szerencsére a forgatókönyv egész jó, a sztorinak van egy jellegzetes, jól kidolgozott íve, bár az elején kapkod és zavarba ejtően gyorsan beleejt minket az alapfelállásba. A négy főhőst nem igazán ismerjük meg, csupán annyit tudunk meg, amit didaktikusan elmondanak róluk. De innentől a cselekmény egyre jobban húz, és a finálé előkészítésekor már határozottan spanolja is a nézőt – hála égnek a katarzis is megvan, szóval hiába nem tesz hozzá semmit a feldolgozott témához, élvezetes végigülni.

Nem kiugróan jó gengszterfilm, de szórakoztató, nem érezzük kárnak a vele töltött időt. Ingadozom a hatos és hetes között, de végül megkapja a hetest, mert az utolsó 15-20 perc tényleg feltette a pontot az i-re.

Nem vagyok túlságosan oda a maffiás filmekért, de ez nagyon jó volt. Főleg, mert igaz történet alapján készült, de maga a történet is érdekes és izgalmas volt. A jelmezek, a környezet, a színészi játék és a karakterek is a helyükön voltak. Érdekes volt megnézni, hogyan is nézett ki annak idején a szervezett bűnözés New Yorkban és hogy is reformálódott meg némileg a 30-as években. Christian Slater egyik legjobb korai filmje szerintem, amiben ismét remekül alakított. Az általa játszott karakter igazán szimpatikus volt annak ellenére, hogy gengszter volt.