Megszállottság (1981) 74% 37★

Nagyon nehéz erről a filmről írni, mert nagyon nehéz megfogni azt amit közvetít. Egyrészt számos olvasata van, politikai, vallási, szexuális és egyéb szinteken amik párhuzamosan futnak, másrészt pedig mert az egész rettentő felkavaró. Sokáig a film egy átlagos házasság átlagos megbomlását mutatja be, de cseppet sem átlagos módon: minden érzelem amin a karakterek keresztül mennek, maximálisan fel van nagyítva és ki van fejezve, leginkább teátrális mozzanatokkal, transz-szerű állapotokkal, kétségbeesett, erőszakos viselkedéssel. A gyötrelem és vívódás amin keresztül mennek így óhatatlanul is fokozódik. A film fő témája az identitás és ennek az identitásnak a pokoljárása, hogy mások és önmagunk birtoklása, elnyomása árán tudunk csak megállapodni, hogy amit (tévesen) életnek vélünk az csak valami halála árán teljesülhet be.

Ez az olvasat úgy a legérdekesebb, ha film különféle karaktereit nem pusztán különálló szereplőkként vizsgáljuk, hanem a két főszereplő, de leginkább Mark személyiségének aspektusaiként, ha a köztük lévő társalgásokat és konfliktusokat belső konfliktusokként is értelmezzük. Ez lehetővé tenné, hogy felismerjük magunkat (jelen esetben Mark-ot) embertársainkban, de ugyanakkor azt is, hogy az individuumok és szabadságuk jelentőségüket veszítsék számunkra: a film tehát enged egy olyan nézőpontot amiben a vélt identitás megőrzése érdekében történő birtoklás és elnyomás átszővi az emberi kapcsolatainkat és megmérgezi azokat.

Sokan Cronenberg filmjeihez, vagy épp Trier: Antikrisztusához hasonlítják. Értem, hogy miért, bár számomra sokkal erőteljesebben hozta az egyébként nagyszerű Enemy című film feszült, szürreális, paranoid lázálmát. Nem egy sokszor nézős darab.

Az igazán nehéz filmek után sokszor van, hogy lefekszem pár órára. Most is így történt.
Ami rögtön feltűnt az a színészi játék. Adjani-nak jobban állt a szerep (bár az a metrós hiszti egyszerre volt sokkoló, meg overacted is), de időnként ő is és Neill is hajlamos volt a túljátszásra, főleg Neill. Kicsit úgy tűnt, mint akik most szabadultak ki a színművészetiről. Az őrület meg OA egy kicsit Bennent-re is igaz volt, de az ő karaktere amúgy is pont elég elcseszett volt, meg elrugaszkodott a földtől, szóval nála tetszett ez a legjobban.

A film kicsit terjengős volt, de azt a fajta folyamatosan rothadó és egyre mélyebbre süllyedő traumát és a belőle kiforró dolgokat valahogyan le kellett vezetni. Zulawski amúgy is válás közben írta a forgatókönyvet, szóval annak a hatásai letagadhatatlanok Talán azért volt bajom a hosszával, mert megfeküdte a gyomromat az a fajta testhorror, amire még Cronenberg is füttyentett volna egyet.
A szimbolikája elég sokoldalú, mindenképpen többször-nézős film. Ajánlott, de nem első-randis film.

A film felénél jöttem rá, hogy én ezt már egyszer elkezdtem nézni, de halálra idegesített a nyűglődés és félbehagytam. Most is baromi idegesítőek voltak a párbeszédek, de úgy tűnik, megértem a film megnézésére, mert most azt gondolom, hogy szereplők eszméletlen jól alakítják az őrület határát fogkefével súroló párt. Külön tetszett, hogy mindezt horrorisztikus elemekkel tűzdelték meg. Talán maradandó nyomot hagy bennem, majd pár év múlva, ha megint szembejön velem, kiderül, hogy emlékszem-e rá :D

Ez aztán a kétértelmű alkotás, amire már maga a cím is utal – legalábbis az eredeti. A válás borzalmai és valami elképesztően undorító body horror egyben. A színészi játék furcsán teátrális, de mindez csak növeli azt a kellemetlen/idegen érzést, amit a film elejétől végéig éreztem. Olyan volt mint valami szörnyű rémálom, nem szeretném többet látni, de közben lenyűgözött.