Különben dühbe jövünk (1974) 86% 314★

Ez volt az első Bud Spencer és Terence Hill film, amit láttam. Aztán már nem volt megállás… A zenéje zseniális, a kórusos rész meg egyenesen fenomenális Paganinivel. Bárhányszor nézhető, és mindig üdítő.

„És mit szólnál egy sör-virsli versenyhez?”
Örök klasszikus, legalábbis számomra. Nem lehet kinőni a páros filmeinek imádatából. A zenéje pedig zseniális.

Számomra ez a kedvenc filmem a párostól, így nem is volt kérdés, mit nézek meg Budra emlékezve. A pofonosztások, a motoros lovagi párbaj, a kórusjelenet vagy épp a lufis bunyó mind megunhatatlanok, ráadásul ez mellé egy fülbemászó dal párosul.

A zene világbajnok lett! A történet számomra nem volt olyan nagy cucc, néhol unatkoztam rajta, de a srácok hozták a szokásos formájukat.

Bár ne játszanák benne ennyiszer ezt a zenét.

Visszatérve a Spencer-Hill filmográfia középső, átmeneti szakaszára, a westernek után születő egzotikus hátterű kalandfilmek mellett 1974-ben megjelent a Különben dühbe jövünk is, ami a magyar népléleknek már nagyon-nagyon és egyöntetűen kedves, meghatározó kollektív emléke – filmes szempontból pedig a páros egyik legje. Ekkor a szólóban készített mozijaikon még látszik valamiféle útkeresés, kísérletező hajlam, de a közös munkásságuk ezután már nagy magabiztossággal kanyarodik rá a Bűnvadászokhoz vezető, az aranykor kezdetét jelző útra. Mielőtt azonban „bevennék Miamit”, egy kicsit még bolondoznak a hazai pályán is.

Vegyük észre, ez a film a miénk: különösen a kilencvenes évek elejének/közepének hangulata megmagyarázhatatlanul összerímel ennek a filmnek a saját környezetével. A raliverseny (Fiatok helyett Ladákkal), a városi vidámpark (búcsús ringlispíl megvan-e mindenkinek?), a sör-virsli verseny (mint augusztus 20-i és május 1-i népi sportunk), az edzőterem (akiknek a látogatóit azért inkább kiröhögjük elsőre), a már számunkra is ismerős aprónyelő italautomaták, általában véve ez az olasz-spanyol hetvenes évek életérzés, ami mintha a kilencvenes években legalább külsőségeiben elérkezett volna hozzánk is…
És hát a két, immáron egyszerű és hétköznapi hős, akit megkárosít a helyi közepesen pitiáner zsebnapóleon (mondjuk itt biztos nem olajszőkítésből kereste meg a pénzét), de ők nem hagyják magukat és visszavágnak. Ez egy nagyon jól átélhető konfliktus és hatásmechanizmus, tekintve, hogy Kelet-Európában a cowboyokkal, dzsungelpilótákkal, olasz zsarukkal, középkori zsoldosokkal való azonosulás 14 éves kor felett már igen nehéz, de egy autószerelő és egy jóvágású életművész mégiscsak más tészta. Ahogy más tészta a Főnök és a Doki, meg Attila is: nagy szavak, néhány valóban visszataszító cselekedet, de szemtől szemben állva azért elvitathatatlan nevetségességük és kisszerűségük. Őszintén tudunk rajtuk nevetni, érezzük a gonoszságuk mögötti komolytalanságot is. Hát nem tökéletes lelki gyógyír ezt látni mindenkinek, akit tegnap még a rendszer nyomott el, ma meg már az ügyeskedő, papagájöltönyös stricik próbálnak lehúzni úton-útfélen?
Mindemellett a film kivitelezése igen impozáns: a motoros szekvencia egy az egyben pályázhatna a valaha volt legjobb Spencer-Hill jelenetsorra, a kórusjelenet abszolút klasszikus, a páros szájába adott dumák a valaha megírt legjobbak. A zene bőven tisztességes, talán egyedül csak a főcím túlságosan olaszos – cserébe mémesedett, és mindenkinek ugyanaz jut róla eszébe.

Nincs itt kérdés, nekünk, magyaroknak szerintem itt talált leginkább szívünk közepébe a Spencer-Hill jelenség. Nincs kérdésem vele kapcsolatban.

A Pofozó Páros egyik legjobb filmje. Akárhányszor meg tudnám nézni.

Most csúnyát csináltam, de lecsillagoztam 8-ra. A többivel most összehasonlítva nem tudok rá többet adni. Valahogy jobb emlékeim vannak erről a filmről.
Egyébként a díszletrombolásban viszi a pálmát xDD

Gondoltam én, hogy tészta gyúrás közben belekezdek, aztán majd délután pihenéskor befejezem a filmet. Erre alig kezdődött el, anyum már szaladt ki a konyhába, hogy csak nem a Különben dühbe jövünk nézem, mert azt ő is nézné. Így a tészta a szobában lett meggyúrva, és életében nem kelt ilyen sokat egy tésztám se, mert nem tudtuk megállítani a filmet, végig kellett nézni:)
Ezzel arra akarok célozni, hogy ennyi év elteltével, és a milliószor újra nézés ellenére még mindig oda köti az embert a képernyő elé, és minden figyelmét leköti. Fülbemászó, csak a filmre jellemző dalok, nagyszerű jelenetek (a kórus jelenet az vitte a koronát számomra) és egy tökéletes páros nagyszerű filmje ez a mű.

A kórus jelenettől mindig sírva kell nevetnem…