Szigorúan bizalmas (James Bond 007 12.) (1981) 68% 60★

A Moonraker-hez képest visszafogott Bond kaland lett, ami igazán jót tett a filmnek. Amennyiben fokozták volna a tétet és a kalandok, a küldetés minőségét akkor már talán fénysebességgel üldözték volna egymást a jók és rosszak valahol az világegyetem másik „végén”.
Szerencsére inkább visszaléptek és egy viszonylag érdekes bűnügyi kémfilmet készítettek.
Roger Moore még mindig nem a kedvencem és ahogy a szerepével öregszik egyre kevésbé hiszem el neki, hogy egy igazán hatékony szuperkém.

Szubjektív és objektív mércék mentén is minden bizonnyal a franchise egyik etalonja a Szigorúan bizalmas. A szélsőségek között ingázó Moore-éra ezen pontján valahogy minden működni látszott, egyedül talán a karakteres főgonosz hiányzott a képletből, ami még mindig a megbocsátható, kisebb vétkek közé tartozik, de tény: nagyon nehéz feldolgozni azután, hogy Christopher Lee megformálta a valaha volt legjobb Bond-gonoszt.

A minden stimmel gondolat mentén: a Szigorúan bizalmas már felütésében is úsztat minket a misztikumon, Bond felesége sírjára visz virágot, majd még a bevezető főcím előtt végigzongorázik egy szépen filmezett, rázós merényletet, melynek végén kimondottan alattomos, kegyetlen, de a simulékony brit hazafinak megbocsátható módon bánik el az arctalan gonosztevővel – ennél jobb bemelegítést talán csak a Halálos rémületben láthattunk.
A továbbiakban: a megoldandó konfliktus kimondottan földhözragadt, amolyan kémfilmes kis alapgondolat egy kódológépről, ami kapcsán a néző először azt hiheti, hogy mondvacsinált a probléma, de aztán rájön, hogy nem is annyira az. Bond nem kap kütyüt, sőt, gyönyörű Lotusa látványosan és gyorsan léggé válik, hogy aztán egy Citroen Kacsán keveredjen autós üldözésbe. Segítője egy rendkívül dögös leányzó, aki Bond-lány mivoltához képest megdöbbentően jól funkcionál az akcióban. Bond rajta kívül a kezei közé omlaszt egy fiatal naivát is, akit azonban nem pocsékol meg – ez ugyancsak nagyon komoly fordulat azok után, hogy a hetvenes években megbízhatóságra való tekintet nélkül minden nőnemű lény trófeává vált a közelében.
A történet fordulatos, jól követhető, mai sztenderdekhez képest igényel nem kevés figyelmet is, de ez nagyrészt igaz a legtöbb régimódi kémfilmre. Az akció megvalósítása valid: a víz alatti jelenetek nagyon jól sikerültek, az oda épített díszlet mesés, a kaszkadőrmutatványok elsőrendűek. A helyszíneket remekül választották ki, bár nem tűnik fel, de mintha csak válogatást kapnánk a felmerülő lehetőségekből: Bondot meg akarják ölni síelés, búvárkodás, vezetés, hegymászás, éppen talán szex közben kivételesen nem.
Az egyetlen esetlen motívum ez a szerencsétlen főgonosz, akitől nem félünk, akitől nem fél maga Bond sem, és aki semmiféle egyedi jellemvonást nem tud felmutatni a megannyi halomra ölt gonosztevő között a szériában. Persze erről tehet kicsit maga a forgatókönyv is, nem tudom, kinek sikerült volna hitelesen élettel megtölteni ezt a figurát, de ha szabad történelmietlen spekulációkba bonyolódnom, ez lehetett a megfelelő lehetőség és alkalom, hogy Anthony Quinn Bond-ellenfél legyen…

Klassz film, jó kivitelezés, még éppen hogy nem kiöregedett Moore-ral a fedélzeten.

Végre ismét egy jó kis Bond film, izgalmas sztori, jó ellenségek és egészséges humor. Ez lenne a Bond filmek lényege, és a főcím dal is fülbemászóra sikeredett.

Az ezt megelőző, minden tekintetben elszállt James Bond-film, a Holdkelte után a producerek úgy gondolták, hogy Bondnak ebben a filmben „vissza kell térnie a Földre”. Folytatásként egy keményebb, realisztikusabb, és fordulatosabb sztorit kapunk tehát, ahol Bond nem egy csodakütyükkel operáló szuperhős, hanem hús-vér karakter, akinek elsősorban az eszét kell használnia ahhoz, hogy a rengeteg szorult helyzetből kikerüljön. Különösen tetszett, hogy kedvenc kémünk ezúttal nem egyedül rendez le egy szakasznyi felfegyverzett ellenfelet, hanem a nagyobb akciókhoz szövetségeseket gyűjt, és másokkal, csapatban is képes szorosan együttműködve dolgozni. Tetszett még a Carole Bouquet által játszott Bond-lány karaktere is: végre egy határozott és intelligens nő, aki minden tekintetben partnere a főhősnek.

Mindezen erények ellenére sajnos ez a film is tele van hibákkal: a rendező, John Glen mintha nem minden esetben tudta volna, hogy most thrillert, vígjátékot, vagy akciófilmet készít; a poénok rengetegszer erőltetettek, a zárójelenet pedig különösen szégyenletesre sikerült. Így a Szigorúan bizalmas csupán egy jó és nézhető James Bond-mozi lett, pedig kicsivel több odafigyeléssel akár a franchise egyik klasszikusává is válhatott volna.

„And Greek women, like Elektra, always avenge their loved ones.” (sz*rszövegversenydobogóshely)