A kém, aki szeretett engem (James Bond 007 10.) (1977) 69% 63★

Mindenféleképpen el kell mondjam, hogy ez volt az első Bond film amit láttam és sokáig meghatározta elképzeléseimet a sorozatról, akkor nagyon szerettük és többször meg is néztük. Még csak 10 éves voltam, a film feliratos volt és mindez még 1990 elött történt. ;(
Most újra nézve még mindig nagyon tetszett. Talán a Moore korszak legjobb filmje. A történet „Bondosan” extrém és izgalmas. A cselekmény aránylag sok és nagyon érdekes helyszínen játszódik megfelelő mennyiségű akció mellett a humort még nem vitték túlzásba. A filmnek nincs sok unalmas része ellentétben az elődei többségével ahol sokszor az ásítás visszatartása volt a legnehezebb feladatom.
Amaszova őrnagy a női főszereplő karaktere már nem csak a biodíszlet szerepét alakítja, hanem már-már Bonddal azonos súllyal befolyásolja a film alakulását, talán túl gyakran van hiányos öltözetben, de jól áll neki. Néha még a brit ügynöknél is ügyesebbnek bizonyul. Barbara Bach nagyon szép és remekül passzol a szovjet ügynök szerepére még akkor is, ha látszik, hogy színésznőként nem véletlenül nem lett hatalmas nagy karrierje.
Curd Jürgens kapta az ellenfél főgonosz szerepét, amit megfelelően „végig űlt”, mert igazán sok dolga nem volt csak elmondta a szövegeit. Kaptunk mellé viszont egy másik számomra nagyon emlékezetes bérgyilkost Jaws-t. Én még Vasfogúként láttam, de a mostani fordításban már Cápa néven szerepelt. Ő viszont egyáltalán nem beszélt, viszont nagyon magas és elharapta egy cápa nyakát vagy milyét.

Annyiféle James Bond-mozit néztem mostanában, hogy lassan szükségét éreztem visszatérni a kályhához, visszatekinteni arra az érára, ami számomra a belépő és a legmélyebb benyomás volt nem alkalmi, hanem figyelmes Bond-nézőként. Igazi próbatétel volt ez: vajon Moore még mindig A Bond és Bond még mindig a Moore? Tartható még az az egyre kevésbé népszerű gondolat, hogy Moore a valaha volt legjobb ebben a szerepben?

Szubjektív sikerélmény ez, de jelentem, tartható, sőt, bár nem akarom letagadni a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig terjedő időszak idővel nevetségessé váló sajátosságait és főleg erősen hullámzó színvonalát, szerintem itt bizarr módon nagyon megtalálta a saját hangját a Bond-univerzum.
Dacára annak, hogy Connery hitelesebb és kézenfekvőbb Bond, Dalton pedig közelebb áll az irodalmi eredetihez, Moore és a vele képbe hozott sikamlós humor és néha ostobaságig hajlóan meseszerű dramaturgia sajátos ízt adott a filmeknek. Nekem bejön ez a tengernyi groteszk, humorforrásnak sem utolsó kütyü, Moore egysorosai, a minden logikát megszegve két pillanat alatt karjába omló nők, a komolyan-vehetetlenséggel ellenpontozott inkorrektséget gyakorlatilag bárkivel szemben – hisz a legrosszabb dolog, amit egy Bond-film elkövethet saját magával szemben, az az, ha túlságosan komolyan veszi magát. Részben ezért is vagyok képtelen bármit is kezdeni a Craig-érával.
A kém, aki szeretett engem egyébként közel tökéletes: a főgonosz decens színészóriás, sok dolga ugyan nincs, de amit nyújtania kell, azt hozza. Bach, bár papíron funkcionálnia kéne, kissé haszontalan, viszont karakteresen szép és Moore-ral kémia is van köztük. Itt bukkan fel először Kiel, aki külön kis legenda lett a sorozatban, és hát megkapjuk ezt a csomó csodaszép makettet, a kétéltű Lotust, meg nyitányként a síelős akciót. A rendezés óriási érzékkel komolytalankodja szét az amúgy kőkemény akciót, ahogy a Lotus villogtatja az irányjelzőt a víz alatt, vagy ahogy Bond a szikláról lesíelve Union Jack mintájú ernyőt nyit…

A maga módján epikus, sok megoldásában a hatvanas éveket idéző, mai szemmel nézve üdítően valóságos, látványos épített díszletekkel dolgozó kalandfilm A kém, aki szeretett engem. Megértem, ha sokaknak ez megfekszi a gyomrát, én nem tudom nem szeretni.

A víz alatti autó nagyon menő! A sztori is érdekesre sikerült, habár Tripla X ügynök gyorsan behódolt Bondnak, de hát ő is nőből van :)

vicarious embarrassment: on