Skyfall (James Bond 007 23.) (2012) 78% 291★

A Quantum csendje után kellett megújítani, „Bondosabbá” tenni a sorozatot, mert sajnos a 22. hivatalos 007-es kaland nem éppen a legsikerültebb darab lett. Ezt a problémát sikeresen, sőt túlszárnyalva orvosolta Sam Mendes rendező, aki sikeresnek bizonyult a következő Bond filmmel is.
A Skyfall elvisz bennünket a Távol-Keletre, hogy visszatérhessünk Skóciába és James múltjába.
Nem csak Bond múltjának egy szeglete tárul fel, hanem kezd visszaköszönni a klasszikus filmek felállása is. Újra kapunk egy Moneypennyt, Q-t és egy férfi M-t. Az akciók és a történet is rendben van, a kellően agyafúrt nemezissel együtt. A kedvenc Craig-féle Bond filmem.

Megint nem ez lesz a többségi vélemény, de azt hiszem, kell lennie relevanciának egy ilyen Skyfall értékelésben akkor, ha egy filmszéria hírnevére felülve annak 23. epizódja adja meg az első lehetőséget a közönségnek, hogy kárörömmel beletörölje a sáros bakancsát egy idestova hetven éve létező moziverzumba, mondván, végre komolyságot, életszerűséget, mondanivalót, igazi akciót kapott, XXI. századi elvárásokhoz igazítva.

Mert abban nem látok kivetnivalót, hogy a Skyfall kivitelezése vérprofi, összeszedett, megfelel minden pozitív irányú trendnek a 2010-es évek termésére vonatkozólag, mindemellett pedig időszerűbb és Bond egész figurájára nézve önreflektívebb, mint valaha. De a problémám is éppen ez volna: nem ezekért ülök le egy Bond-mozi elé, és bár nem láttam a Craiggel készült összes részt, erős a gyanúm, hogy ez mind az öt érintett epizódra igaz lesz.
Most kicsit felülök arra a lóra, amiről rendszerint a Halálos iramban rajongók szoktak hátrafelé nyilazni: nem tartom reális elvárásnak, hogy egy Bond-film igazodjon saját kora társadalmi trendjeihez, időszakos konfliktusaihoz (bár ez mindig is elkerülhetetlen), általában véve korának akciófilmes sztenderdjeihez, vagyis hogy többnek akarjon tűnni, vagy többé akarjon válni egy vígjátéki elemekkel átszőtt, mozgalmas és irrealitásba hajló kalandfilmnél. Számomra a Bond-széria egy ponton tudja kritikusan elveszíteni a „hitelességét”, pontosabban az önazonosságát, ha elkezdi magát komolyan venni – márpedig a Skyfallnál jobban befeszült, mocskos realitásba torkolló epizódot még nem láttam, pedig Bond kiöregedésének tényével és konfliktusával foglalkozott már a széria, igaz, akkor más okokból megvetette azt a közönség és a szakma is.
Daniel Craig különös mód remek megtestesítője annak, ez a Bond már miért nem az a Bond: nem elegáns, nem stílusos, nem kifinomult, nem hidegvérű – inkább érzéketlen, kőarcú barbár, egy gyilkológép, Craig pedig gyanúm szerint vagy nem is szereti-élvezi a szerepét, vagy ő és a rendezője tragikusan félreérti a Bond-jelenséget. Nem csoda, hogy a többedik Bond-moziban hallani a kritikai visszhangot a főgonoszok, a Bond-lányok, meg a Judie Dench által előle ellopott show-val kapcsolatban – Craig elől ellopni a show-t nem nehéz, itt speciel egy Javier Bardem számára kötelező kör.
És hát az önazonosság feladása az elegancián, stíluson, valóságtól elrugaszkodáson kívül szükségszerűen kell hogy szóljon Bond ultramacsó nő- és alkoholfaló stílusának elvetéséről is, ami megint csak egy túllihegett probléma: Connery és Moore Bondjának soha senki nem hitte el ezt a fizikailag kivitelezhetetlen életmódot, sőt, ahogy tőlük távolodunk az időben, úgy válik az egész figurájuk egyre veszélytelenebbé. Brosnan hozzájuk képest már cizellált volt, Dalton pedig egyenesen ide, a jövőbe mutogatott előre. Craig már nem mesehős, mint ők, hanem akcióhős, de sajnos sokkal inkább az idős Liam Neesonre hajazó, „közülünk valónak” hazudott, valójában csak pillanatnyilag jobban eladható fajtából.

Az összegzésem szerint, mint kortárs akciófilm, ez egy nagyon erős hetes-nyolcas, mint Bond-mozi, számomra tévedés és természetesen nagyon alacsony pontokat érdemelhet csak ki. Ha kicsit cinikus akarnék lenni, idetoldanám, hogy előbbi kategóriában viszont a Skyfall bőven elmarad bármelyik Mission: Impossible epizód mögött, pedig ha az ember mostanság régimódi Bond-élményre vágyik, lehet, Cruise-zal jobb lóra tesz…

Imádom a főcímdalát. Amiatt, + a Casino Royale-os kellemes csalódásom miatt néztem meg ezt is. Hát, annyira nem tetszett, mint a C. R., de nem volt rossz. Pláne mondom úgy, hogy a kémfilmek sem a világom.

Jó film lett nagyon, mind megvalósítás, mind történet tekintetében. Amolyan igazi James Bond-filmes őrület, ahol egy profi hacker keveri bajba a teljes angol titkosszolgálatot, a 007-esnek pedig ismételten be kell járnia jó pár távoli tájat, amíg eljut a – talán kifejezetten meglepő – megoldáshoz. Persze van benne minden, ami a kezdetektől része a kötelező James Bond-receptnek: gyönyörű tájak, excentrikus karakterek, szép nők és sok akció. Craig munkásságához méltóan az extravagánssága ellenére is egy relatíve komoly darab, de szerencsére itt-ott megtöri az amúgy is mesterkélten sötét hangulatot egy-egy nagyon jó kis poén.

Nem sok James Bond-filmet láttam, de ez tetszett. Daniel Craig-nek jól áll ez a szerep, illik hozzá a titkos ügynök karaktere. James Bond itt koránt sem tökéletes szuperhős, képes hibázni, és mintha kicsit szomorúan venné tudomásul, hogy megöregedett. Érdekes volt a múlt és a jelen összekapcsolása mind az ellenfelével, mind a saját életével kapcsolatban. És valóban lezárul egy korszak. Ami még tetszett a filmben, hogy Shanghaiban is játszódott néhány jelenet. A Bund és Pudong látványa nosztalgiával töltött el. :)
A film főcímdala régebben is tetszett, hozza a James Bond-hangulatot.

Ez egy igazi Bond film. Az előző fogalmam nincs mi volt.

Még mindig úgy gondolom, hogy Daniel Craig a legjobb James Bond ez a film meg nagyon ott volt a szeren. Annyira jól volt felépítve és frappánsan kivitelezve benne minden, a szereplők, a pozitívak és a negatívak is. Az akciók sose voltak önkényesek, bár azért az a rengeteg WV Bogár az elején, amit letapostak, kicsit fájt (mondjuk ha Mini Cooperekkel csinálták volna, jobban szíven ütött volna). Kiválóan oldották meg benne a régi és az új iskola összeeresztését, egymással ismerkedését és összecsiszolódását a végén pedig elegánsan mutattak rá, hogy itt lesz még folytatás, ha egy korszak így 50 évnyi felrázott és nem kevert Martinivel eltöltve le is zárul.

Ennek a filmnek végre van ereje, számomra mindenképpen a legjobb Bond-filmek között lesz a helye, mert egy igazán jól megcsinált filmről van szó. Értelmes sztori, jól felépített karakterek, végre volt miért gondolkodni. A Craig-érában eddig mindenképp ez viszi a prímet.

Bond film nekem még nem tetszett ennyire mint ez. Öregedő James Bond, akin látszik, hogy nem tud belenyugodni, mégis kénytelen keserűen tudomásul venni. De még így is ő a legjobb. Ez a film is egy nő köré épült fel, mint szinte az összes Bond film, azonban itt M volt az a nő. Az anyafigura, akiért még James is hullajt könnyeket.

Amennyire akciófilmért nő létemre lelkesedni tudok, azt itt maximálisan meg is teszem. Lehet, hogy csak a Quantum csendje után volt ilyen frissítően üde élmény egy értelmes (már amennyire egy Bond filmtől telik) folytatást látni. Volt értelme a címnek, ismét volt íve a történetnek, és még egy szerepre alkalmas főgonoszt is sikerült találni Javier Bardem személyében. Kellemesen sok akció volt, izgulni is lehetett helyenként és Moneypenny feltűnése is igazán örömteli színfolt. Kedvencem akkor is a főcímdal, ami sokkal jobbra sikerült, mint a legtöbb Bond szám, de a Spectre-hez írtnál mindenképp.