Oroszországból szeretettel (James Bond 007 2.) (1963) 72% 104★

Az angol titkos ügynök visszatér és ott folytatja, ahol abbahagyta; minden csajt meghódít, minden bűntényt felgöngyölít. Mindig is irigyeltem James Bond képességét arra, hogy minden nő az első szavára az ágyába bújik! Emellett persze minden bajból sertétlenül kerül ki. Egyébként ebben a filmben feltűnt, hogy Connery Bondja gyakran véres arccal és szakadt ruhában mutatkozik, ellentétben Roger Moore-ral, aki minden verekedésből jól fésűlten és sima gyűretlen ruhában kerül ki. Szerintem ez volt az ő szuperképessége. Ezért is mondom, hogy sokkal komolyabb karaktert kapunk tőle, mint a másik hőstől.
A film stílusa és hangulata nagyban hasonlít az elsőre, de itt már egy kicsit bonyolultabb a cselekmény, több a helyszín és az ellenfelek is sokkal fajsúlyosabbnak tűnnek, több jellemvonásukat ismerhetjük meg, de azért nem esnek túlzásokba, mert a tetteiket irányító okok még mindig csak annyi jelentőséget kapnak amennyi alapján rávilágítanak gonosz mivoltukra. Az alvilági szervezet neve magyar fordításban Fantom lett és már feltűnik a névtelen és arctalan vezetője is. Jamaica helyett Törökország biztosítja az egzotikus hátteret és kapunk némi folklór műsort is.
Már megjelenik Q is csak nem ezen a néven és hozz néhány kütyüt, amit Bond természetese fel is használ.
A Dr, No-val ellentétben már komoly szerepet kap a hidegháború és a szovjet nagy ellenség is, még ha nem is ők jelentik a legnagyobb fenyegetést a film pozitív befejezéséhez.
A női főszereplő sokkal többet mutatkozik teljesen felöltözve a szerepében, ami több játékidőt és egy kicsivel jelentékenyebb részt vállal a film történetében, azért túlzásba nem esnek, Daniela Bianchinak inkább szépnek kell látszani, mint tehetségesnek.
A kiszőkített Robert Shaw játssza a kegyetlen bérgyilkost, aki terminátorként sorjázza a hullákat és mindig a főhősünk nyomába jár. Ebben a szerepben kevésbé kellett használni a színészi képességeit, de arra jó volt, hogy a Halál ötven órája film készítői felfigyeljenek rá.
Kedvenc gonosztevőm a filmben Klebb őrnagy volt, aki rosszindulatú boszorkányként még Robert Shaw gyomrába is belebokszolt egy bokszerrel így állapítva meg az alkalmasságát a feladatra. Sok ilyen fura „mozzanat” található ezekben a filmekben, ami inkább nevetséges, mint ijesztő, de ezekért is szeretjük őket,
Minőségileg egy hajszállal jobb mint az első, de ez pontokban még nem jelenik meg.

Nyilván a Connery-filmekkel szembeni nagyobb megengedés is közrejátszik ebben (hisz a hatvanas évek közepén járunk, ’63-ban még a Beatles-mánia is csak ébredezik, két éve járt először ember az űrben!), de az Oroszországból szeretettel bizony egy teljesen korrekt induló a klasszikus Bond epizódok között – a nagyjából a nyolcvanas évek legvégén beinduló modernizáció és a kortárs dinamikát alkalmazó akciófilmes vonulattal szemben ezekből a filmekből még sütött a Bond-univerzum kalandfilmként értendő veszélytelensége és bája (ennek feladása a Craig-érában számomra még mindig megbocsáthatatlan bűn a széria részéről).

A történet fonalát már-már ott veszik fel, ahol a Dr. No véget ért, de maga a sztori szövevényességében igencsak tipikus kémtörténet: az ördögi tervet létrehozó sakkmester egy sakktáblához hasonlóan bábúként tologatja az ügynököket, Bondot is egy számára átláthatónál jóval nagyobb volumenű játék részévé téve. Némileg furcsa a főhőst ennyire kiszolgáltatott szituációban látni, illetve mai szemmel a film dramaturgiai ívei, a didaktikussága és a néha félvállról vett következetessége már teljes joggal lehet zavaró a modern nézőnek – főleg, ha ezt nem ellensúlyozza számára a kivitelezés technikai bája, a hatvanas években élt emberek elképzelése a titkosügynöki munkáról.
Ami felett 2025-ben már nem lehet elsiklani, az a történetből itt-ott kivilágló inkorrektség. A arabos, vagy talán inkább egyből klezmerszerű zenére(!) hastáncoló, majd a vajda fiáért cicaharcoló török cigány lányok jelenetei egyszerre megmosolyogtatóak és kellemetlenek, majdnem annyira, mint amikor a Csak kétszer élszben Conneryt ázsiaira sminkelték. Tatjána karakterében rengeteg lehetőség lenne, de Daniela Bianchi (szerintem rendezői utasításra) nagyjából az első néhány jelenete után alig-alig játszik valamit – másfél évtizeddel később Barbara Bach szovjet ügynöknője sokkal árnyaltabb, sokszínűbb, potensebb hősnő volt. Robert Shaw fiatalon brillírozhatna a sötét antihős szerepében, de őt sem hagyják érvényesülni – nagyon kevés jelenete van, ahol a baljós nézésen kívül lenne más feladata, és abban sincs sok köszönet, amikor kínosan Bond és a néző szájába rágja az ördögi tervet. De írjuk javára, ő azért nagy magabiztossággal uralja a kamera által pásztázott teret.
Connery egyébként a helyzet magaslatán áll, de azért hajlok rá, hogy kellettek a későbbi Bond mozik, hogy szép lassan elérje legendáriumi hírnevét. Mint Bond, természetesen kész van már, az ő részéről nagyon sok változáson nem esik már át a karakter a továbbiakban.
John Barry zenei univerzumában Bond mindig is afféle központi gerincként húzódott végig: ide is kimondottan erős és ikonikus témákat hozott. A Matt Monro által énekelt, erősen Sinatra-szerű betétdalra viszont szerintem a kutya sem emlékszik ma már.

Nem a legjobb Connery mozi, de a klasszikus Bond-széria egyik igen erős indulója az Oroszországból szerettel. Kora miatt néminemű fenntartással, de abszolút ajánlható darab.

Ez izgalmas volt, igazi kémjátszma, de Bond ezt is megússza és megkapja a nőt, meg persze a gépet, amire vadásztak, mert ez is lényeges.

Izgalmas volt, szép helyszíneken forgatva, tetszettek a ruhák is. Sorban haladok velük, hogy aztán tudjam követni a történetet.

ezdesz*r