Excalibur (1981) 75% 55★

Apukám ajánlotta a nagy Pendragon legenda mániám idején (15-16 évesen valahogy mániámmá vált, hogy nekem mindent meg kell tudnom erről a mondakörről), és először őszintén megmondva, nem tetszett. Merlin karaktere irritált, úgy általában fura, és nagyon sötét volt az egész. Aztán leültem mellé egy olyan időszakban, mikor jobban bírtam ezt a szellemiséget, és rájöttem, hogy tulajdonképpen remek film. Merlin tipikus manipulátor, de annak kimondottan jó. Arthur eleinte szerethetően szerencsétlen, Morgana veszélyes ellenfél, képes hátborzongatóan megjelenni, Guinevere-t nagyon szép színésznő játssza, és ezt azért hangsúlyozom ki, mert függetlenül attól, hogy például a Merlin sorozatban kimondottan bájos, szimpatikus színésznőt választottak erre a szerepre, nem annyira szép, hogy tényleg hiteles legyen, itt viszont elhiszi az ember az eseményeket, amik lejátszódnak. Ott vannak a nagy nevek, de sokukról csak utólag tudatosult bennem, hogy egyébként ismerem őket. Hiába régi film, szép a látványvilága, és amiért plusz pont, hogy nagyon sötét, nagyon középkori, nagyon jól átadja azt a hangulatot, ami áthatja az egész legendát. Csak ajánlani tudom, viszont készüljön fel a néző, hogy nem egy könnyed fantasy-t fog kapni.

Hősies, drámai, sötét és letaglózó. E szavakkal tudnám talán leginkább jellemezni John Boorman 1981-es filmjét, mely az Arthur mondakört dolgozza fel. A rendező eredetileg A Gyűrűk Ura trilógiát szerette volna elkészíteni, ám végül eme álmáról le kellett tennie. Ezen filmjét elnézve ez nagyon szomorú, mivel minden bizonnyal egy hihetetlen egyedi hangulatú és jóval komorabb feldolgozást kaptunk volna a Jackson-félétől.
Az Excalibur azt a kort mutatja be, mikor számított a lovagi erény, az igazság. Az egyes szereplők egy-egy tulajdonságot jelenítenek meg, s emberekről lévén szó, gyakran hibáznak, melyek súlyos következményei aztán akár az egész királyságra kihathatnak. Láthatjuk miként emelkedik ki egy zavaros időszakból egy új, már-már paradicsomi birodalom, hogy aztán a gonosz újfent felüsse fejét.
A film tele van letaglózó jelenetekkel. Mikor Uther a kőbe szúrja az Excaliburt már-már tébolyodottan. Hihetetlen erős jelenet, melyhez Wagner zenéje zseniálisan illik. Aztán Merlin búcsúja Arthurtól, ki ezzel magával viszi a régi pogány világot is, hogy helyét átadja a kereszténységnek. A film végén ez gyönyörűen jelenik meg: ahogy Arthur a Stonehenge tövében térdre borulva, szinte imádkozva hívja segítségül utoljára öreg barátját. Aztán Perceval embert próbáló útja a grálért. Az a kitartás, mely mindvégig hajtja, hogy királya ismét a birodalom élére állhasson. Majd sikeres küldetése után ahogy az O fortuna-ra Arthur megmaradt lovagjaival harcba indul, s vele együtt a természet is újjá születik. Végül megkapjuk a lezárást, mely visszafogottságával több grandiózusságot mutat, mint a már említett Gyűrűk ura 3. részének huszadik befejezése.
A színészek brilliánsak. Nicol Williamson tökéletes Merlin szerepében. Ahogy olvasgattam vannak akiknek nem tetszik, hogy néha kicsit pipogya a karakter, de véleményem szerint ez a természethez való közeli kapcsolatából is adódik. Számomra végig megmaradt a bölcs varázslónak, aki kissé szeszélyes. Nigel Terry szintén kiváló Arthurként. A kezdetben tapasztalatlan, majd forrófejű királyként, aki aztán komoly uralkodóvá érik, ám mégis megroppan, mikor két, számára oly kedves emberben is csalódnia kell. Helen Mirren pedig félelmetes Morganaként. Hihetetlen mennyire süt róla a gonoszság. A többi színész is jó, ugye feltűnik két mára már igazi nagy sztár is: Liam Neeson és Patrick Stewart is.
A film látványa mind a mai napig gyönyörű, egy-két trükk azért megmosolyogtató. De a díszletek és a kosztümök gyönyörűek, illetve azt a misztikus mégis evilági környezetet így megalkotni nem semmi teljesítmény. Ehhez persze a remek zene is hozzátesz, mely ugye egyrészt klasszikusokból áll, másrészt Trevor Jones dallamaiból.
Az Excalibur egy igazi nagybetűs történelmi-fantasy, mely mind a mai napig letaglózó. Persze, jó eséllyel nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését, de engem magába szippantott.

Valami epikus, retro, nagy szabású filmre számítottam. Végül is megkaptam, de epikus csak az alaptörténetet tekintve volt, retronak meg annyira retro, hogy inkább tűnt 50-es évekbelinek, mintsem 80-as évekbelinek, nagy szabású meg a hosszát tekintve az volt.
Nem tudtam, hogy sírjak vagy röhögjek a csatajeleneteken, meg a rózsaszínű fröcskölő művéren… a hőguta számlájára írom, de nekem ez most nem jött be. Majd télen újranézem, hátha… azt azért hozzátenném, hogy ha valóban az 50-es években forgatták volna, akkor most ódákat zengenék, de így kilógott a lóláb.
Külön „érdekesség”, hogy ez volt Gabriel Byrne, Liam Neeson és Ciarán Hinds bemutatkozó filmje. Erre csak annyit mondok, hogy valahol el kell kezdeni…
Amin még fennakadtam, azt a zene (de ez most nem feltétlen negatív értelemben). A nyitány egy az egyben a Specialista kezdője volt. Persze az utóbbi a plágiumgyanús, mindenesetre több mint durva a hasonlóság…

Ez a legjobb Arthur-mondakör feldolgozás!
Rengetegszer láttam:)

Nem mondom, hogy rossz film, de túl hosszú. Csak Merlin szerepe miatt bírtam ki, hogy végignézzem. Ő volt az egyetlen karakter, aki nem tűnt erőltetettnek.
Az is furcsa, hogy csak egy varázsige van az egész filmben, ami mindenre jó spoiler. Igazán lehettek volna kicsit kreatívabbak.

Általában szeretem a kard legendája témájú filmeket, de ez volt eddig talán a legunalmasabb, legérdektelenebb. Nem igazán fogott meg se képileg, se a szereplők játéka nem tetszett. Jó, nem egy mai film, de szerintem amikor készült, már sokkal jobb effekteket lehetett alkalmazni. Mindesetre nekem nagy csalódás volt.

A valaha készült legjobb fantasy!