Xiang Mi Chen Chen Jin Ru Shuang (2018–2018) 80% 8★

Ha jól számolom, ez a harmadik értékelésem. Nem azért, mert közben változott a véleményem, hanem úgy érzem, sehogy se sikerült elfogadhatóan megfogalmaznom. Rengeteget tudnék róla beszélni. Nekem ez a sorozat olyan, mint Shen Qingqiu-nak a regény, amit annyira utált, hogy újjászületett benne. Én is képes voltam végignézni ezt a 63 részes sorozatot úgy, hogy az utolsó 30 epizódját hosszasan szidtam részértékelésenként. Közben elolvastam a regényt, és elkezdtem a manhua-t.

Nem bánom, hogy szerencsém volt hozzá. Sokat adott. Kezdetnek az első kéthetede egy cuki vígjáték, amiben még a butus főhősnőt is kedveltem. A lány először képtelen szerelmet érzeni, amitől mintha magamat láttam volna. (off spoiler) Utána a halandó ív egy megható szerelmi történet, az egyetlen része a sztorinak, amiben a férfi főszereplőt kedvelhetőnek tartottam. Itt nem tudtam hibáztatni azért, amit előtte tett. Aztán visszatértek az Égbe. Yang Zi szerintem egy rendkívül tehetséges színésznő, mert innéttől kezdve hiába akartam rendszeresen lecsapni Jinmi-t, a játékát élveztem. Az OST-ot is ajánlom, az Ever Night után a legjobb, amit valaha hallottam.

Ezek mellett: Ez egy mitológikus sorozat. Ugyan nem pontosan adja vissza a kínai mitológia szereplőit, de rengeteget merít belőle. A buddhizmus, a taoizmus, a néphit és az ókori kínai világkép sajátos értelmezése mind megjelenik. Szimbolizmusa tág és mély, akár csillagászatról, akár orvoslásról, akár jóslásról, akár természetfeletti lényekről, akár helyekről legyen szó. Megjelenik a Tang-dinasztia verseiben szereplő Qi fa, idéznek egy buddhista történetből, amiben Maudgalyāyana megmenti anyját a túlvilági szenvedésből, a nyelvezete páratlan… annyi időt eltöltöttem mellette a baike-n és a zhihu-n, mint vele.

Hogy miért vontam le mégis ennyi csillagot? Ennek a sorozatnak 36 résznek kellett volna lennie. Vagy nem nyújtják rétestésztára a 24!!!! fejezetes regényt, mert így a második félidőre SEMMINEK SEMMI ÉRTELME, mivel a regényből adaptált cselekményelemek össze nem egyeztethetővé váltak a beiktatott plusz jelenetekkel és ívekkel. Vagy amint visszatértek a halandó ív után az Égbe, felbontják a főszereplő lány eljegyzését, és egyenes gerinccel vállalják érte a felelősséget. De nem. Ez a forgatókönyv buta és sötét, mint a fekete föld. A szereplők 90%-a is. Agyilag ovisok, érzelmileg hormonvezérelt tinédzserek, akik képtelenek kinyögni a másiknak, hogy mit akarnak. A maradék 10%-nak néha cselekményérdeknek alárendelten kikapcsol az agya. Közbiztonság meg nincs. Itt nem őriznek egy tróntermet vagy határt se, simán be lehet lógni akárhova és kihallgatni akárkit.

A moralitásról is eltér a véleményem. Akire (ML) itt azt mondják, hogy „tiszta szívű”, az az én szememben naiv, ostoba, buborékba zárt, szűklátókörű és önző. Mások fehér csontjain él arany életet, és azt hiszi, ártatlan. Általános üzenet, hogy a bosszú rossz, csak még több gyűlöletet szül, ezért hiába nincs tisztességes bíróság és igazság, némán tűrni kell, akárhogy taposnak minket az erősebbek. Emellett a másik házába, hálószobájába, álmába, halandó próbatételébe, privát beszélgetésébe, de tényleg akármijébe behatolni engedély nélkül teljesen természetes dolog. Elfogadni mások kedvességét, aztán hátba támadni őket, szintén. Megcsalni a vőlegényünk az öccsével szintén.

Itt érkeztünk el a legfontosabb pontra. Runyu. Avagy az egyetlen értelmes lény, aki többet szerepelt öt percnél. Kilóg a környezetéből, de nagyon. Ragyogó, hibátlan, fehér jáde, aki miatt egyes kínai nézők balettre íratták a gyerekeiket, mert lenyűgözte őket Luo Yunxi kecsessége, másokat pedig versidézésre késztetett. Őszintén, én a regényben jobban kedveltem. Ott az Ég és az igazság volt számára az első, a szerelem a második. Az írónő úgy írt a szeméről, mint egy kristálytiszta, nyugodt felszínű tó. Olyan mély, aminek alját nem éri el a fény, ezért nem lehet tudni, hogy puha homokot vagy hegyes köveket rejt. Itt alaptermészetre egy Chu Wannnig, akit idővel megszállottá tesz a szerelem és a gyász. Van egy-két furi pillanata, mikor részt vesz – az amúgy általánosan elfogadott – privát szférák megsértésében, de amikor éppen nem OOC saját magához, akkor egy nemes jellemű úriember és példás uralkodó, mint az eredetije. Hiába próbálták „feketíteni” ezt a változatát, igazából végig neki adtam igazat. Hogy ennyi szenvedés és megaláztatás után is kitartott, és végig jót akart a világnak, külön lenyűgözővé teszi. Meg hát ugye Luo Yunxi. Egész lényével elegáns halhatatlan.

„Kivéve nemes lénye három réteg havát,
Az Ég alatt ki visel méltón fehér ruhát?”

Rég láttam már olyan sorozatot, ahol a szereplők többsége ennyire irritált volna. Ha nem Yunxi miatt néztem volna, talán már az első néhány rész után dobom a sorozatot.
Az első kb. 20 rész siralmas volt – még komédiának is túlzás lett volna; és a szereplők: szőlőcske, a kígyó meg a róka isten kész agyalágyult trió; a csaszárnő meg a Lao Hu már azzal kiakasztott, ha egyáltalán a képernyőre került. Borzalom.
Maga a történet amúgy nem lett volna rossz, de az egyetlen szimpatikus karakter benne Run Yu volt, és nem csak azért, mert Yunxi játszotta. A többi mind kétszínű alak volt – ha ők akartak valamiért bosszút állni, hősnek kiáltottak ki magukat és egymást, de amikor Run Yunél telt be a pohár, hirtelen senki sem értette, mi baja van, és hogy lehet ennyire gonosz. Az eszem megáll!
Eleinte még a démonhercegnővel szimpatizáltam, de amikor képbe jött Mu Ci, annak is elszállt minden józan esze. Még néha a főnix volt elviselhető; neki azért voltak világos pillanatai.
Szerintem ebből valami jobbat is ki lehetett volna hozni, de hát ezt kaptuk.

Ez aztán nagyon hosszú volt, de annál tartalmasabb. Szerettem a sztorit, bár Jin Mi szőlőtündérként butácskán értelmesebb volt, mint később. Csodálatosak a jelmezek, a zenéket azóta is hallgatom. A Róka meg a Kígyó mellékszereplők voltak a kedvenceim, és én néztem valamit el, vagy a kaktusz barátnőről teljesen elfeledkeztünk?