Életre-halálra (A szökevény 2.) (1998) 74% 80★

Ez egy papíron halálraítélt, mégis váratlanul jól teljesítő film, ami furcsa mód egyszerre testesíti meg Hollywood röhejességig túltolt „megismételt siker” és franchise-építő mániáját, illetve annak a remek példáját, hogy vannak többször is elsüthető patronok, sőt, a megfelelő kreatív háttérrel a fedélzeten még a nyilvánvaló önismétlés is megállhatja a helyét a vásznon.

A film gyakorlatilag tök ugyanaz, mint A szökevény. Ugyanazt látjuk, minimális újításokkal. Furcsa is, hogy ez nem klasszikus értelemben vett folytatás, inkább újrázás, nem tovább szőtt történet, csak ugyanaz a sztori plusz csavarokkal. Ezt a maga natúr valóságában nehéz is feldolgozni, a józan paraszti ész azt sugallja, hogy hamvába halt hülyeség néhány év elteltével újraforgatni egy mozit majdnem ugyanazzal a stábbal, de úgy tűnik, A szökevény amúgy nagyon behatárolt cselekménye elbírta ezt az ostoba húzást. Hogy működik a képlet másodjára is, annak vélhetően az a legfőbb oka, hogy a cselekmény bár hasonlít az eredetihez, nem rosszabb annál, sem az akció, sem a krimi vonalon, a kivitelezés megfelel a kor sztenderdjeinek, és bár Harrison Fordot nem, vagy legalábbis nem teljesen tudja helyettesíteni Wesley Snipes, megkapjuk búnuszként Robert Downey Jr.-t, aki manapság abszolút aduász, de a kilencvenes években is ügyes, karizmatikus, jó színész volt (az én ízlésem szerint egyébként jobb is, mint mostanában).
Ezen túlmenően megpróbálhatjuk a dolgok jó oldalát nézni: a „második rész” tényleg nem marad el az első mögött semmilyen téren, talán az a jól működő drámai él hiányzik belőle, amit anno még Ford bele tudott csempészni a jelenlétével. Erre Wesley Snipes jól érthető okokból, illetve a karaktere jellege miatt nem képes, cserébe azonban a maga még natúrabb akcióorientált stílusával jól elműködget a film, illetve különösen pikánssá teszi a vége felé bedobott csavar: spoiler.

Nem néztem utána a film által produkált számoknak, bukás szerintem biztosan nem lett végül, de az már bizonyosan tiszta volt az alkotók fejében, hogy harmadik résszel próbálkozni már groteszk lett volna – így is 19-re húztak lapot és nyertek, szóval egyszerre mertek kockáztatni, illetve megállni a csúcson.

Meglepő, hogy az 1993-as A szökevény kapott egy folytatást, hiszen hogy lehetne az folytatni? Az Életre-halálra nemes egyszerűséggel Gerard és csapata köré épített egy újabb sztorit, értsd: újraforgatták az első részt. És hiába a ctrl+c ctrl+v eljárás, a végeredmény piszkosul szórakoztató és izgalmas. Mi több, nekem jobban tetszik, mint az imént említett mozi. Mert bár, ahogy írtam a történet full ugyan az, tehát elítélnek egy fickót, aki ártatlan, aztán sikerül megszöknie, Gerardék pedig el akarják kapni. Közben a pacák keresi az igazi bűnösöket, a végén pedig mindenki boldog. Az Életre-halálra azért próbál némi újdonságot hozni, így a szökevény karakterét próbálták felturbózni, van itt árulás és egy igencsak meglepő húzás a film utolsó harmadában.
Relatíve egyébként a mozi nem jobb az elődnél, viszont számomra sokat dobott rajta, hogy a csapat tajgait kicsit jobban kidolgozták, nagyobb teret kapott a humor is, ami jól működik, illetve a hangulat is ott van a szeren. Snipes persze nem annyira jó, mint Ford, de így se lehet rá különösebb panasz.
Jó kis mozi ez. Ha tetszett az első, és még többet szeretnél belőle, akkor nézd meg.

Tommy Lee Jones Harrison Ford után üldözőbe veszi Wesley Snipesot is, mert ahogy öregszik, úgy lesz egyre keményebb. A történet nagyjából ugyanaz, mit a szökevényben, csak itt sötétben nehezebb kiszúrni a célszemélyt (bocsi! :D).
Egyszer nézős, de azért a maga módján jó. Persze jobb is lehetett volna, ha első ránézésre nem derülne ki, hogy ki a jó, és ki a rosszfiú a történetben.

Közel sem olyan időt álló, mint pl. a ’92-es Patriot Games. Pedig ezt is imádtam annak idején, mert tele volt poénnal, de most valahogy nem röhögtem. Tán ha végig vonaton játszódott volna, akkor még mindig tetszene. Na de ez sem egy vasutasoknak készült film.

Oh my god. Oké, kifejezetten izgalmas volt, nem százszázalékos, de egészen jó.
Az egyetlen dolog, amiért fájt az én kicsit nagyon fan-szívem, hogy RDJ lett a rosszfiú… És az a Smith ügynök kinézet… Ó, anyám :D