Bűnös Louisiana (2014) 65% 11★

Ha valaki rajong a metsző tekintetű, kőkemény, gigantikus rozmárbajszot viselő, de érző szívű apa-karakterekért, imádni fogja ezt a filmet. Mindenki másnak itt a Snitt, hogy kisírja a bánatát és jól lepontozza ezt a felszínén menő, de tartalmában bántóan semmilyenke kis krimit.

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ennek a filmnek is előbb volt meg fejben legelsősorban is a hangulata, mint bármilyen más forgatókönyvbe írható konkrétuma. Tesztoszteronbomba ez kigyúrt felsőtestek nélkül, de csupa olyan színésszel a fedélzeten, akik még kéthónapnyi koplalás után is képesek lennének Chuck Norris gerincét a térdükön elroppantó macsónak tűnni – ráadásul keveredik ez a férfiasság egy egészen nevetséges érzelmi mélységgel is. Amikor például Matt Dillon csoszog az egyik jelenetben felvenni a telefont, karjában a kisbabájával, nem tudunk nem valamiféle túlkompenzáló apaideál megtestesülésére asszociálni. Ilyen téren a mozi kétségkívül egy igazi apafilm, amiben negyvenen túl, ötvenhez közel kezdődik az igazi élet, a gyerek után, csak legyen a tarsolyban egy 45-ös, meg persze egy pacek rozmárbajusz! Máskülönben a mozi amolyan „kegyetlen zsaruk harca a kegyetlen bűnbandával” alapfelállást mutat be, amiben Amy Smart hivatott képviselni a békét és az esztétikumot, mindenki más whiskyben kihűtött kovácsoltvas keménylegény, vagy erősen véglényszerű jegyeket hordozó öltönyös kis p*cs, ne adj isten gerinctelen jogász. Az alapminta természetesen a klasszikus amerikai gengszterfilm, ezek a leginkább csak jelentőségteljesen néző kemény férfiak is onnan érkeznek, és hát Dillon tulajdonképpen mintha erre lenne teremtve, Dafoe-nak meg jól áll ez is. Szegény Berengeren a kor sajnos fogott, régen sem volt bántóan nagy spíler, most is maximum csak jelenlétével próbál méltó maradni a kollégáihoz. A mozi hibája igazából konceptuális: egyrészt kár kihangsúlyozni, hogy a nyolcvanas években vagyunk, ha erre a film amúgy nem hogy fittyet hány, de egyenesen ellene dolgozik – a világon semmi sem utal arra, hol járunk időben. A másik probléma Dillon és a családja érdekében a rendőrség szolgálatába szegődő bérgyilkos karaktere. Nagyon furcsa az az erkölcsi sugallat, hogy a cselekmény kezdetekor a jó oldalra állított figura bűnei, korábbi tettei, elkövetett kegyetlenségei is hirtelen zárójelbe kerülnek, és tényleg azon kell elérzékenyülnünk, hogy egy hidegvérű, vélhetően aljas gyilkos a gyermekét ölelgeti és a feleségét félti az alvilágtól.

Mindez azonban maximálisan megbocsátható lenne, ha a filmnek emlékezetes cselekménye vagy stílusa lenne, de mindez sajnos hiányzik. Közepesen érdekes „valós történet alapján” született bűnügyi sztori mindössze, drámai felhangok irányába tolt, de ezek felszínessége miatt mégis unalomba fulladó cselekménnyel. Mégsem mondanám nyugodt szívvel, hogy gond nélkül kihagyható, mert szerintem sokaknak bejöhet ez a napjaink férfiideáljára kihegyezett keménykedés – akinek konkrétan bejönnek ezek a szikár bajszos faszik, nyugodtan nézze meg a filmet!