Az élet ára (2015) 76% 70★

Minidig is érdekelt a modern hadviselés, lenyűgöz, hogy egy kontinens távolságból is képesek likvidálni az ellenséges célszemélyeket. Alan Rickman utolsó filmje egy kivételesen jó szereplőgárdával vászonra vitt hadpolitikai dráma. Aki véres akciókra számít, az valószínűleg unatkozni fog. Itt tulajdonképpen a történet dilemmáját az okozza, hogy feláldozható e egy civil áldozat egy olyan hadműveletben, ahol több terrorista célszemély kiiktatására van lehetőség. Gondolom a valóságban nem hezitálnak rajta ennyit…
Ami viszont roppantul felbosszantott, hogy annak a politikusnőnek a neve, aki folyamatosan akadályoztatta a művelet menetét Angela. Bár lehet csak én látok bele többet, mint ami szükséges.

Abból a szempontból kiváló volt a film, hogy egy percre sem hagyja, hogy a néző közönyösen lesse, ahogy ez a csapat döntésképtelen mit vitatkozik össze másfél órán keresztül. De! Nagyon remélem, hogy a valóságban nem így működnek a dolgok. Bár a PM telefonon megüzent nyilatkozata annyira realisztikus volt, hogy arról simán elhiszem, hogy megtörténhet. Az alábbiakban viszont nagyon kilógott a lóláb:
spoiler
Szakmai szempontból még Benson volt a legkorrektebb, az ellenpólus pedig Angela North (arra nem emlékszem, hogy ő milyen minősítésben rontotta ott a levegőt). Azt a nőt oda kellett volna állítani a kerítéshez kenyeret árulni. Azt hiszem akkor nettó 2 másodperc alatt megoldódott volna a krízishelyzet.
Számomra egy percre sem volt kérdéses, mi a „helyes” döntés. Ennyi a képlet hozzá: 1 < 80. Vagy egy sarkalatos példa: ha egy utasszállító gép pilótájának kényszerleszállást kell végrehajtania és mérlegelnie kell, hogy egy tisztáson rakja le a gépet, ahol egy gyerek játszik (bónuszban meg három terrorista a bokorban merényletre készül), vagy egy forgalmas autópályán landoljon, ahol kb. 80-an vannak, nem sokat fog gondolkodni, hogy hová rakja le azt a rohadt gépet. Ezzel szemben a katonák/politikusok meg WTF?!?
+ egy kérdés: ha nem egy kedves kislányról lett volna szó, hanem egy középkorú férfiről, akkor is ez a hiszti ment volna? Vagy! Mi lett volna, ha a terrorista kicsi lánya játszik a kerítésnél? Vagy ő már nem számított volna civilnek? És még folytathatnám, hogy mennyire inkorrekt dolog kor és nem alapján kategorizálni az emberi élet értékét.

Igazából nem vártam sokat a filmtől, már azzal megelégedtem volna, ha a vasárnapi punnyadáshoz Alan Rickman hangja adja az aláfestő „zenét”. A háborús filmek sosem érdekeltek igazán, de a szereplőgárda nem hangzott rosszul, adtam neki egy esélyt.
A magyar cím megint remekül lebutított és közhelyes lett, kár érte – bár most hirtelen nekem sincs jobb ötletem az angol cím átültetésére. Az Eye in the sky annyival többet mond… bennem felidézi a kis kémbogáron és madárkán kívül a távolságot is néző és nézett között (a filmben a célpontok vs katonák, döntéshozók), azt, hogy mindenki felfelé pillant, mikor döntést kéne hozni – na nem Istenre, hanem az eggyel felette állóra, hogy az övé legyen a felelősség. És ha kicsit mégis közhelyesre akarjuk venni a figurát – a döntések helyes vagy nem helyes voltát is majd egy égbéli szem fogja megítélni egyszer.
Helen Mirren Powell ezredesként a legszimpatikusabb karakter volt, örülök hogy nőket nem csak azért tettek a filmbe, hogy aggódjanak és könnyezzenek, hanem hogy logikusan gondolkodjanak, és merjenek kiállni a véleményük mellett. Csodálnivaló volt az ő elhivatottsága, és a snitten is látható plakát mintha azt sugallná, hogy ő áll nagy döntés előtt, a film számomra viszont arra engedett következtetni, hogy az ő fejében már rég megszületett a döntés, csak várja a feljebbvalók bólintását. Ha rajta múlt volna, a film kb 30 perc hosszú lett volna. :)
Nem bánom azért a sok dilemmázást, mert nyilván ez adta a feszültséget, ami végigkísérte a filmet az utolsó percekig. Mindenki dobálta a felelősség-labdát, annál könnyebben, minél távolabb állt a döntés meghozatalától. Eleinte idegesített, de aztán végül elkönyveltem feszültségkeltő elemnek azt is, hogy mindenki ISZONYAT lassan mozog, a klaviatúrán kényelmesen pötyögnek, odaandalognak a kijelzőkhöz. (Kivéve Powell.)
Egy darabig nem fogok tudni kenyérre (vagy lángosra :) ) úgy nézni, hogy ne jöjjek idegállapotba. Vegyemegmárvalakiakenyeret.

A legtöbb, a háború borzalmait bemutató filmnél elkövetik azt a hibát, hogy a végén belekerül egy kis hepiend és a néző a borzalmak után kap egy kis feloldozást, ami feledteti vele a komor gondolatokat. Hát itt hálisten elmarad a feloldozás., pedig tartottam tőle, hogy nem merik meglépni és elvész a lényeg.
Eléggé hatásvadász film, de ennyi szentimentalizmus talán kellett, hogy kiemelje a dilemmát. Na igen. Bárhol utána lehet nézni, hány áldozata volt a hirosimai és nagaszakii atomcsapásoknak, de még senki sem számolt utána hány életet mentettek meg.

számomra hátborzongató a tény, hogy a technika fejlődése lehetőve tette, hogy ilyen szinten közelről megfigyelhessünk és akár elpusztíthassunk bárkit – tekintet nélkül arra, hogy az illető csúnya-rossz-gonosz terrorista vagy annak egy ártalmatlan szomszédja (járulékos veszteség!) – még azelőtt, hogy az illetőnek egyáltalán feltűnne bármi. az egész olyan, mint egy brutális videójáték csak összességében sokkal több ember irányítja, mint azt az egy kis kütyüt a kezedben.

tetszett, hogy a szereplőkből először civil oldalról adtak egy kis képet, viszont én megnéztem volna az ellenséget is ebből a szempontból, ezenkívül a motivációjukról se derült ki számomra semmi. (igen, engem érdekel, mi motivál egy öngyilkos merénylőt, még ha nem is értek velük egyet)

a napfény is tetszett, amikor épp látszott.
a többi viszont…

…van az a játékbaba, ami számomra keretbe foglalja a történetet, mivel ott van az elején, meg a végén is – persze foglamam sincs, hogy ez tényleg így gondolták-e, nem szoktam ilyen szinten elemezni filmeket, de az a baba szöget ütött a fejembe (pff) – meg az, amit Benson mond a telefonba róla, hogy Nem mindegy…? (…hogy a baba aludni tud vagy járni?) hát nem. szerintem nem mindegy.

kár, hogy ez lett Alan utolsó filmje, mert nem mondhatnám, hogy megkedveltem a karaktert, és mivel a háborús filmek egyébként is túl kemények az én érzékeny lelkemnek, nem hiszem, hogy akarom annyiszor megnézni, hogy megszokjam. bár, ő még mindig szimpatikusabb szereplő, mint Katherine Powell ezredes.

Szabad-e bármit számon kérnem egy olyan filmen, ami nagyon hamar felkeltette az érdeklődésem, aztán egyre jobban lekötötte a figyelmemet, végül érzelmileg is teljesen bevonzott? Vagy ha kritizálom a filmet, talán az is csupán gyászreakció lenne a részemről? Netán azzal kellene foglalkoznom, mennyivel tud többet Szophoklész a tragédiáról?
Én annyival többet tudok Szophoklészról, hogy egyes műveit már többször láttam, és mindig azt tartottam igazán jó (és nem csupán érdekes) színrevitelnek, ahol az események ismerete ellenére elkezdtem szurkolni, izgulni, aggódni, hogy hátha… Hogy hátha a rendező belenyúlt. Bizony, sokszor szurkoltam én már Rómeónak is.
Annyit sejtek, hogy az emberről Szophoklész elég sok mindent elmond és megmutat ahhoz, hogy újra és újra kíváncsi legyek rá. Itt ezt azért nem éreztem. De nem lenne tisztességes a részemről, ha lezártnak tekinteném az ügyet ezen a ponton. Majd évek múltán, ha esetleg újra látom, kiderül…

Nos, isten nyugosztalja Alan Rickmant és imádom Helen Mirrent, és minden tiszteletem az övék, de én ennek a filmnek egy percét sem vettem be. Nem akarom elhinni, hogy ennyire sokat szarozáznak azon, hogy spoiler és azt sem hiszem el, hogy egy katona spoiler. Én szeretem a hatásvadász jeleneteket, na de zokogó katonák rakétakilövő felelősként, na ne már! Ez már nekem is sok volt. Köztünk legyen szólva, spoiler Elképzelésem sincs, hogy mit akartak ezzel a filmmel mondani. Azt, hogy az amerikai hadseregben is emberek dolgoznak, vagy, hogy milyen nehéz dolog is ez a háborúsdi vagy, hogy felelős pozíciókban, mennyire megy a felelős döntések áthárítása? Hát ezért felesleges volt ezt a filmet leforgatni!

Ütött az biztos. Nem hagyja lankadni a figyelmet. A film lényege morális kérdés, amire nehéz megmondani a választ és végig látszott, hogy senki nem meri meghozni a végső döntést. És az egész annak a nyomorék nőnek a hibája, aki kötekedett spoiler
Be kellene látnia annak az elkorcsusult nyugati társadalomnak, hogy ez a túlzott humanizmus nem vezet semmi jóra.
Ideges lettem, de egy nagyon izgalmas film, amit érdemes megnézni.

Hatásvadász gagyi, minden perce merő unalom és kiszámíthatóság. Sem látványban, sem történetvezetésben, sem zenében, sem hangulatban nem sikerült egyedit alkotni. Kérem vissza ezt a másfél órát az életemből.

Leszögezném, hogy nem vagyok oda a háborús filmekért. De ez nem olyan, amiben féktelenül lövöldöznek és gyilkolásznak a katonák. Mélyen elgondolkodtató film, és magába néz az ember, hogy adott szituációban ő mit cselekedne. Egyetlen ember életét mentik meg, vagy akár több száz? spoiler Alan Rickman vitt számomra itt mindent, és nagyon megható volt, hogy számára ajánlották a filmet.