Akna (2016) 68% 16★

Hát itt aztán vannak gondok…
Nem tűnik véletlennek, hogy egy szinte teljesen egyfilmes stáb munkája az Akna, nem feltétlenül pejoratív értelemben, de olyan is: látszik, hogy van benne akarás, szenvedély, inspiráció, gondolat és kreatív munka, de attól még tipikusan első- vagy egyfilmes alkotás, tele gyermekbetegségekkel, éretlenséggel, kalandozásból kipattanó céltalansággal. Tudom, hogy vagyunk páran, akik nem dobták Armie Hammert a magánéleti hülyeségei miatt, de még ő sem tud sokat menteni ezen a katyvaszon.

A film maga taposóaknás kamaradráma, sőt, monodráma valamelyik random sivatag közepéről – az ilyesmi ugye lehet hatalmas nagy győzelem és hatalmas nagy lebőgés is, de 2016-ban egy ilyen projektre behúzni Hammert szerintem jó ómen volt. A csávó abszolút alkalmas arra, hogy elvigye a filmet a vállán, és a végeredményt nézve talán rá jutna eszembe legutoljára panaszkodni.
Az Akna mégis lebőg, mert megannyi ötletét és célkitűzését nem képes egységbe rendezni. Úgy indul, mint egy kisköltségvetésű modern háborús dráma, de rögtön cselekménye első tíz percében jelenetről jelenetre, mondatról mondatra bizonyítja inkompetenciáját. Mire a történet tényleges lényegéhez elérünk, már eltelt a filmből legalább tizenöt-húsz perc, és már annyi öntörvényű baromságot láttunk és hallottunk, hogy egy kicsit el is engedtük a cucc kezét.
Aztán jön a lényeg, Hammer elkezdi prezentálni a mentális és fizikai leépülést, vissza- illetve magába nézést, felbukkan az okoska kis arab fickó és a lánya, és elkezdődik a néző kínlódása is. Mintha életünk leghosszabb száz percét ülnénk végig, vergődünk, érezzük, hogy ennyire nem fontos ez az egész, hogy a készítők túlgondolták a filmjüket – nem elég intim, nem elég látványos, nem elég bölcs, nem elég egyenes a történetszövés, majd minden még zavarosabb lesz, jönnek a képzelgések és a visszaemlékezések. De mi ekkora már csak túl akarunk esni ezen az egészen, vagy rosszabb esetben kikapcsoltuk már rég a fenébe.
Pedig Hammer és a berber fickót játszó csóka tök ügyes, néhány okfejtés köztük egész szépen kidomborodik, meg tudunk kapaszkodni a film pacifista szellemében, még a zenének is megvannak a maga nagy pillanatai és a cselekményt záró fordulat is jó. De eddig elvergődni tényleg komoly kihívás.

Sajnos az Akna egyszerűen nem működik jól filmként, hiába érzem minden létező szempontból az alkotók eltökéltségét. Jóindulatból adom rá az ötöst, tárgyilagosan nézve nem érne ennyit. A témában abszolút hasonló Kilo Two Bravo sokkal inkább ajánlható, bár nincsenek lelki vonulatai, a stilisztikailag ugyancsak ide illő 2017-es A fal pedig szimplán jobb mozi – utóbbi kettő keverékéből, vagyis A fal sztorijából és Armie Hammer jelenlétéből viszont kijönne egy igazán átütő modern háborús kamaradráma!

Két órányi harc az elemekkel, az idővel, az őrülettel, a múlttal és a jövővel. Mindvégig e kegyetlen harcnak/harcoknak lehetünk szemtanúi, melynek mi is részeseivé válunk, én például sokszor azon kaptam magam, hogy szinte levegőt is alig veszek és furcsa mód (mert hát régen éreztem ilyet) annyira nagyon érdekelt a végkifejlet, hogy nagyon.
Aki nem lát mögé, annak valószínűleg csak egy kusza összevisszaság. spoiler

spoiler, igazán köszönöm.

Hogy miért egy csillag? Nem, nem rossz ennyire a film, mint az, mindössze az elején úgy elcseszték a főhős renoméját nálam, hogy a legkevésbé sem tudtam aggódni érte, megérdemelte, nagyon is, ami történt vele, és gyűlöltem a fickót, mint a pestist. Ez a dolog pedig úgy lehúzta számomra a film értékét, hogy ha lehetne, mínusz pontot adnék rá. Nemigazán spoiler, mert a film legelején vannak a következők: spoiler Majdnem befejeltem a monitort, olyan idegbeteg lettem! Innentől spoilerebb: spoiler Hát beszarok! Az utolsó negyedórát még pótolnom kell(ene), de nem hiszem, hogy bármit változtat(na) a véleményemen. Úgyhogy lehet, nem teszem. Imádom az egy helyszínes, kevés szereplős filmeket, de ha film lényegében egyetlen szereplőjét utálom, akkor köszönjük szépen, Emese.