Anyám szeme (2016) 65% 17★

Tyűh! Van az az állapot, amikor már annyira sok szörnyűséget láttál – remélhetőleg tényleg csak horrorfilmeket a nagy részét – hogy nem igazán tudja semmi sem meghatni az ingerküszöbödet. Mindig elcsodálkozom, hogy a sok száz horror után, több, mint 25 évet átölelve még mindig van történet vagy képsor, ami miatt aztán végül nem tudok éjjel aludni. Itt is ez volt a helyzet. Pedig én rendkívül jó alvó vagyok, mégsem tudtam sem elaludni, sem átaludni az éjszakát, mert vegyes érzésekkel fel-felriadtam. S bár nem a horror képsorai köszöntek vissza, de azt az érzést, amikor félsz álmodból felkelve… noshát azt elég nehéz visszaadni.
Hogy a filmről is meséljek abszolút a saját nézőpontjaimra támaszkodva, s miért is 9 csillag nálam.
– Azért nem tíz mert én valamit mégis hiányolok belőle, pedig… tényleg kerek. Igazán, nem hiányzik belőle semmi, ha nézed, nálam végülis, azt hiszem, számomra néhány gyakorlatias képsor kilógott. És mivel nem több 1:20 percnél, az a tíz perc még jól jött volna néhány kegyetlen „takarítás, ganyézás” jelenethez…

Amiért viszont csont nélkül kapja a csillagokat
– Rendhagyó. Nem jön veled szembe minden sarkon, nem az a szokványos horror. Azt nem mondom, hogy teljesen egyedi, láttunk már ilyet, de ritka, mint a fehér holló. Egyébként, a Pearl című filmet ajánlom azok számára, akik ezt látták és bejött nekik. Hasonló élmény, csak abban több a humor.
– A szereplők, szerepek, a színészek… Teljes egészében le vannak csupaszítva. Semmiféle sallang nem ütközik ki, gyönyörű ez az egyszerűség, amelynek a monokróm megjelenítés olyan szinten tart bakot, hogy az ember egyszerűen katarzist él át a szemein keresztül.
– A fekete-fehér ábrázolásmód abszolút passzol továbbá a hangulathoz és a zenei aláfestésekhez. Nem tudom, hogy ki komponálta. A szinesztézia megelevenedése szinte tapintható. Amikor nem, akkor pedig pontosan tudták, hogy fészkelődni fogsz: az a szín vajon vörös? Akarom tudni?
– A rendezői precízió bármelyik álomgyári nagyágyú munkáival felveszi a versenyt, túlzás nélkül.
– A cselekmény narratívája annyira magával ragadó, annyira egyértelmű és ennek folyományaként a befejezés is annyira nyilvánvaló, hogy szinte benne érzed magad a történetben, mintha ott ülnél annál az átkozott asztalnál. Én azt hiszem, az a fojtogató magány annyira rámült, hogy végülis ennek a kettőse borított ki annyira, hogy nem tudtam aludni.
– Hihetetlenül szomorú történet igazi horrorba oltva. Olyan egyvelege a drámának és a horrornak, ahol abszolút eltalálták az egyensúlyt. Kérdés nélkül való, hogy nem is tudjuk megállapítani, mely kategória alapjai nyomnak nagyobb súlyt a latba.
– A zene… hát. Majd triviákban megírom a zeneszerző kilétét, keresek róla infokat. Mert emellett sem tudok szó nélkül elmenni.
– A képsorok és az operatőri munka karöltve a rendezéssel kiváló és ritka igényességet rejt. Az ízlés minden szempontból magas léptékű. A széles képernyőn az erdő látványa szintén olyan érzést kelt, mintha az ember elveszne a végtelenben, és megnyugszik a lelke, majd ez a szabadság és béke egy pillanat alatt megsemmisül, amikor megjelenik a színen egy autó. Ezt a jelenetet szívből ajánlom mindenkinek, még akkor is, ha a filmet nem nézi meg… a háromnegyed táján található, és elképesztően hatásos. Azt gondolom, hogy csak igazán nagy filmkészítők képesek ennyire átadni azt a hangulatot és cselekményt, akik valóban igazi, veleszületett tehetséggel bírnak és igazán művészek. Lehet lopni, másolni, de így „érezni” és azt láttatni nem lehet készség nélkül. Legalábbis én ezt állítom.
– A film abszurd kegyetlensége nem ismer határokat. A filmben szenvedő karaktereket egy olyan másvilági, más dimenzióbeli lénnyé avanzsálja, ahol nincs tabu, nincs értelem és nincs menekvés. Még akkor is, ha megváltod a szabadásgod önerőből, igazából sosem leszel szabad ismét. Borzalom, kegyetlenég… szerintem sikerült a földi poklot messzemenőkig színre vinni és tökéletesen ábrázolni.
– Egyszerre érzel sajnálatot, bűntudatot, dühöt, haragot, szánalmat, tehetetlenséget. Széles a paletta. Erre csak nagyon kevés film képes.
– Tagolás. Három az igazság, akkor is ha horroba oltjuk: lépcsőzetesen vezet be minket a gyönyörű borzalom világába, a történet ambivalens valójába. Első lépés, második és harmadik, lefelé, a pokol mélyére, egészen a tisztítótűzig.

Mindent összevetve, azt kell, hogy mondjam, hogy a facebook nem felesleges, ha olyan tartalmakra szűrsz, mint a filmek. Mert ha nem pörgettem volna egy negyed órát tegnap délután, erre a kincsre szerintem sosem lelek rá. Egy filmes srác ajánlotta, több horrorral egyetemben. Én meg most ajánlom tovább mindazok számára, akik szeretik az elmélyült, tartalmas horrort, művészi keretbe építve. Megrendítő és számottevő élmény. ♥-ből ajánlom!

A mélységesen sokkoló hatása mellett inkább volt valahol mélységesen szomorú. A fel nem dolgozott trauma és a magány emberi lélekre gyakorolt hatása elemi erővel zúdult a kis Franciskára, akinél így borítékolható volt a téboly. Nem lepődtem meg semmin, amit láttam, hiszen efféle trauma után csak sérült lelkek maradhatnak hátra.
A fekete-fehér képi stílus csak még jobban ráerősített erre a depresszív hangulatra. Nem is volt sok öröm a filmben, mert még ha karakterünkre kissé rá is csillant a fény, az nyomban leolvadt mikor fény derült torz lelékre.
A film vége is valahol borítékolható volt, el kellett varrni az iszonyatot.

Számítottam rá, hogy nem lesz kommersz horror, már csak a képi világ, a zenehasználat és a kimért, komótos tempója miatt is, viszont arra nem, hogy mi is az igazi közölnivalója, hogy mi itt a koncepció. Mert ugyanis az nekem tönkrevágta az egész filmet. Pedig az első 10-15 perc még egész ígéretes volt, aztán jött egy olyan stílusváltás, ami abszolút taszító, frusztráló és értelmetlen volt számomra. spoiler Ez egy tiszta öncélúságra törekvő, önsajnálatot közvetítő, direkt a kiakasztásra koncentráló film. Arról nem is beszélve, hogy az utolsó 20-30 perc már mocskosul kiszámítható és unalmas volt nekem. Mert már tudtam, hogy itt nem lesz semmi olyan mondanivaló, ami mondjuk a társadalomra vetítene rá valamilyen reflexiót, vagy bármi olyan pluszt, ami változtatna valamit a központi karakteren. Pedig a narratíva csalogató volt. spoiler Aztán jött a befejezés, ami aztán végleg betette nálam a kaput. spoiler
Szeretném ezt a filmet végleg kitöröli a fejemből, mert ez szerintem megint csak azt a tábort erősíti, ami művészkedős köntösbe akar bemutatni egy nettó öncélúságba elmerülő, érdektelen és egyben idegesítő történetet. Még jó, hogy csak egy óra hosszáig kínzott idegileg.

Ritkán látni ennyire elmebeteg, mégis művészi filmet. A forgatókönyvírónál messzire gurulhatott a gyógyszer, a látványtervező, a rendező és az operatőr pedig igazi zseni.
Egy egyszerű egyismeretlenes egyenlettel jellemezni lehet igazából a filmet:

[[https://snitt.hu/filmek/oldboy-2003|Oldboy]] × Psycho × (egy kis Stanley Kubrick + egy kis Tarr Béla) = X
Anyám szeme = X

Nem is magyarázom, melyikre milyen aspektusból hajaz. (Többek között azért nem, mert spoilereznék vele, az pedig csúnya dolog.) A lényeg, hogy ez egy lélektani horror, ami helyenként elképesztően szép látványt nyújt. Ugyanakkor gyomorforgató, de ezt a hatást már (szerencsére) nem a képi világával éri el. Azt a fajta borzongást nyújtja a nézőnek, amilyenre manapság nagyon kevés film képes. Inkább sokkol, mint idegeket borzol, mégis kötélidegzet kell hozzá, mivel a földi pokolba kalauzolja azokat, akik bevállalják a megtekintését.
Szóval csak óvatosan vele, mert ez bizony nem egy popcornfilm.

Ennyire elmebeteg filmet rég láttam. A fekete – fehér jól passzolt hozzá, a zene is szinkronban volt. Imádom a borzalmat keltő filmeket, így biztos, hogy rá fogok nézni még Nicolas Pesce munkásságára. Egy biztos, hogy ő sem százas :))
Viszonylag rövid a film, még elnéztem volna egy fél órát.

Lassan vérben és mocsokban haladunk előre a filmben. Bevallom azért választottam mert láttam milyen rövid és egy ideje ül a várólistámon. Hát kétszer-háromszor olyan hosszúnak éreztem.
A zene és a képvilág jól alkalmazkodik egymáshoz, nekem tetszetős volt ez a fajta tálalás, ahol néha nem kell végignéznünk a borzalmakat elég, ha tudjuk mi történt.
A címet annyira nem értem, gondolom a szemsebészet miatt lett?
Magáról a történetről, hát tetszett is meg nem is. Valahol azt akarta megmutatni senki se tud egyedül megmaradni, és ezért bármilyen eszközt képes bevetni.
A mama piedesztálra kerül, és ha mindenki más (akár Isten is) elfordult tőlünk ő akkor is velünk marad. Kicsit több magyarázat jól esett volna Francisca pszichólogiai hátteréről, miként és hogyan lett ilyen a család. Beleszületett vagy ő torzult el így?