Alfa (2018) 73% 214★

Elég vontatott, főleg az eleje hajlamos unalomba fulladni, ugyanakkor valamiért hatott rám. Nyilván az ember és az állat kapcsolata elég szívmelengető történet, pluszban kifejezetten drámai pillanatai is vannak, úgyhogy a szemem nem maradt száraz. Nem újranézős, nem kifejezetten nagy élmény, de kellemes családi program.

Az Alfa hihetetlen történetet mesél el: ember és farkas között is kialakulhat barátság.
Keda először egy gyenge jellem volt, a végére azonban hősiessé vált. Kitartása lenyűgöző volt. Igazi túlélő lett, amit sokat köszönhetett Alfának, hiszen a legnehezebb helyzetekben is ott voltak egymásnak segítségül.
A koncepció szerintem nagyon érdekes volt, ezért nem is találtam lassúnak a filmet.
Vizuális téren is csodálatos volt. A táj magával ragadott, vissza a 20 000 évvel ezelőtti időszakba.

Hát azt hiszem ez nem az én filmem volt. Annyira unalmas, és vontatott, mire eljutnak a kezdetektől a végéig. Bár a története szépnek szép, de a tálalás hagy némi kívánni valót. A szereplők nem igazán állnak közel hozzám, de a farkasok über cukik, főleg az Alfa. :-D spoiler Alapjában véve nem sok minden történik, bár a vége elég kiszámíthatató, mert hát, mégis csak happy a vége. Jó lett volna, ha nem ilyen uncsi.

Engem igazából főként egy fordított felállású Jégkorszak (2002) – ra emlékeztetett, de mivel az egy olyan animációs film sorozat, amit a DVD menthetetlen tönkremeneteléig néztem mind a négy rész esetében, így ezt egyáltalán nem negatívumként értem. A fogadtatását érintő, negativitásba hajló megosztottságban látom a realitást, elvégre ez egy olyan történet.. amit a legpontosabban a kedves jelzővel lehetne illeni. Egy kihalóban lévő ágazat, olyasfajta film, amiből mostanában nem csinálnak túl sokat, pláne nem mesének szánt, nem 100%-osan számítógépes verzióban. Olyasfajta film, ami nem a legnépszerűbb, ingerbomba-preferáló (sok mozgás, sok akció, sok váratlan helyzet, sok poén) igényekhez igazodik, így nagyobb lendülettel gúnyolódnak is rajta, az úgynevezett hibáin, miközben egy ugyanilyen bakifaktorral dolgozó szuperhősös filmmel szemben megbocsájtóbbak, jobban hajlanak a dicsérésére.

Akadnak benne logikai hibák, ami magába foglalja már magát a címet is, elvégre az őskorban „nehezen” ismerhették az ókori görögök ábécéjét, mint ahogy az ősembereink ápoltsága, rendezett frizurája is kilóg a vándorló mamutokkal tarkított környezetből, és azt se igazán értettem, a síremlékekhez szükséges, tojás alakú köveket honnan varázsolták elő a vadászok, mikor nem volt a környéken egy hasonló se, és feltételezhetően nem előre felkészülve vitték otthonról őket magukkal. Viszont nem is történelmi filmként igyekeztek eladni, ami majd pontos képet ad arról, hogy milyen volt időszámításunk előtt 20 000-ben az élet a bolygón. Az Alfa lényegében egy tipikus kutyás film, azoknak a szívmelengető pillanatait, mentalitását, szituációit viszi a képernyőre, cseppet sem tipikus körülményekkel.

A történet eleinte kicsit vontatott,komótosan indul be, és annak ellenére, hogy nekem sokkal szimpatikusabb a lassabb tempó, akadtak olyan részek, amik helyett a haladást értékeltem volna, de egyrészt megéri várni rá, hogy beinduljon a fő vonal, másrészt visszatekintve szükség van azokra az információkra, amiket az alapozás adott. Szükség volt rá, hogy több szituációban megfigyelhesse a néző, milyen a főszereplőnk személyisége, hogy milyen az élet a törzsben, milyen a főszereplő apja – ugyanis ezeknek a tudatában kap csak valódi jelentőséget, ami a későbbiekben zajlik le.

A srác egy olyan figura, aki megint csak a gúnyolódások céltáblája lehet, afféle bukdácsoló hős a szerencsétlenebb fajtából, de nekem tetszett a csodabogár mivolta, és kifejezetten érdekes volt annak a gondolatnak a megjelenítése általa, hogy mint ahogy a modern időkben is szép számmal akadtak olyan emberek, akik „rossz korba születtek”, – vagy a korszellem előtt járt jóval a világképük, gondolkozási menetük fejlettsége / tágsága, vagy épp jobban szimpatizáltak egy korábbi évtized hangulatával, értékrendjével – és emiatt kirekesztettnek érezték magukat bizonyos helyzetekben, úgy ez már az ősidők óta is fennállt. Keda nem az a lándzsával hadonászó vezér alkat, a tűzgyújtás nem az erőssége, a nagytestű vadállatoktól megijed, ha el is ejtik a vadat, nincs szíve megszorítani a kés nyelét, és elvágni a torkát. A mi korunkban ő lenne az a fiú, aki köszönettel nemet mondana a hétvégi kempingezésre, a szobába betévedő pókot meg nem leütné, hanem kisegítené a legközelebbi ablakon. Ezeket figyelembe véve megint sokaknak hihetetlen lehet az ő vadonbeli kalandja, majd a hazatérése, de szerintem az ő története főként azt szemlélteti, mennyit nyom a latba a kényszer, mennyire másként cselekszik egy ember ilyen helyzetben, mint alapvetően.

A törzsben úgyszólván „megtehette”, hogy bénázik, ha túl sokáig nem sikerült összehozni azt a tüzet, akkor az apja, vagy valaki más megcsinálta, szégyenkezett… de maga a probléma megoldásra került. Ha ő nem volt képes megölni az útjába kerülő állatot, levadászta más, enni így is, úgy is kapott belőle. Ellenben, ha egyetlen társa a vadonban egy farkas, aki nem tudja olyan módon segíteni, mint a törzs, akkor ha nem akar megfagyni, akkor kénytelen addig kínlódni azzal a tűzgyújtással, ameddig fel nem lobbannak a lángok, kénytelen előbb-utóbb technikai és érzelmi értelemben is megtanulni vadászni, ha nem akar éhen halni. Nem szívesen, nem zökkenőmentesen teszi, de a muszáj és az élni akarás nagy úr. Ezért nem tartom irreálisnak a sziklafalon lógós részt se, mert az adrenalin meg a halálfélelem igencsak fel tudja turbózni egy ember erejét és kitartását. Arról felméréseket is végeztek, hogy a saját súlyuk többszörösét voltak képesek megmozdítani emberek, hogyha ők maguk, vagy egy szerettük valamilyen roncs vagy törmelék alá szorultak. Mind a saját, mind a fokról-fokról egyre inkább hozzá növő farkas érdekében.

Nincs az, az állatbarát, akinek a közös részeik nem dobogtatják meg a szívét, hiszen az a farkas már önmagában is valami elképesztően aranyos. :D Enyhén darabos hatást keltettek a sűrű bevágások, de ez esetben nagyon örültem nekik, ugyanis ezek szemléltették, hogy jelentős idő telt el, hogy nem fél nap alatt vált a farkas kezes báránnyá, nem egy csettintésre alakult ki a kölcsönös bizalom, ami már csak azért is nagy pozitívum, mert a legtöbb friss filmnél hajlamosak azt a benyomást kelteni a készítők, hogy irreálisan rövid idő alatt zongorázódnak le az események. Először kölcsönös félsz hatása alatt közelítettek egymáshoz, majd a farkasban megindult a változás arra, hogy Keda nem bántja, hanem inni és ennivalót ad neki, Kedában pedig arra, hogy a farkas ezt értékeli, és nem akar rátámadni. Jókat mosolyogtam rajta, amikor a sál miatt húzódzkodtak, amikor a farkas oda akart hozzá feküdni a tűznél, de Keda nem engedte, aztán amikor a fiú elaludt, mégis hozzábújt, amikor a farkas odahajtotta a vaddisznót Kedához, de elbénázta a leterítését… Száz szónak is egy a vége, nagyon aranyosak voltak együtt, illetve azzal párhuzamosan, ahogy a farkas segítségével Keda megtanult vadászni, elkezdték védelmezni is egymást. Kialakult a hamisíthatatlan, erőteljes és gyönyörű, kutya-ember kötelék; amikor a farkas nem bírt menni, Keda kézben vitte, amikor Keda nem bírt tovább talpalni, a farkas odabújt, és melegítette, amikor a jégbarlangban feltűnt a nagymacska, akkor először a farkas ráugrott, hogy védje tőle Kedát, utána Keda lőtt rá nyíllal a macskára, hogy megmentse a farkast. Oda-vissza, adok-kapok. A zord körülményektől függetlenül is volt valami olyan fokú idilliség a dologban, hogy féltem, sírás lesz a vége.

Annak a megemlítését még fontosnak tartom, hogy mennyire szimpatikusnak találtam Keda apját, messze állt a várható törzsfőnök klisétől, nem az a vaskalapos zsarnok, aki kegyetlenül és érzéketlenül viszonyul az elvárásaitól elmaradó utódjához, aki már inkább áldásnak találná, hogy megszabaduljon tőle, mintsem még több csalódást és szégyent okozzon neki. Helyette a képében adott volt… egy valódi szülő. Aki egy ilyen kemény, „csak az erősek érdemlik meg, hogy életben maradjanak” beállítottságú világban is őszintén, mélyről jövően szereti a gyerekét, és aki belül megszakad az elvesztése eshetőségére. Aki hezitálás nélkül lemászna a szakadékba, hogy megmentse, aki kapaszkodik a reménybe, hogy nem kell a sorsára hagynia, hanem hazatérhet vele. Ráadásként mindezeket az érzéseket a színész is remekül átadta, amikor egymásra rakta a Kedának szánt emlékhelyhez a köveket, akkor ordított róla, hogy összeomlott benne egy világ.

Másik szimpatikus pont volt, hogy a farkasokat nem vérengző fenevadakként mutatták be elsősorban, hanem egy családként, egy törzsként, aminek a tagjai vigyáznak egymásra… akik nagyon is hasonlóak az emberekhez. A látványvilág valami ámulatba ejtően gyönyörű, mind a sarki fény, mind az éjszakai ég, mind a jégbarlang, mind a hegyes-dombos táj, egyszerre mesebelien szép, egyszerre sugároz természetességet, szinte megszólal. A számítógépes állatok megalkotását is csak dicsérni tudom, miközben néztem, hangosan meg is jegyeztem, hogy például milyen szépen, aprólékosan, élethűen készítették el a keselyűt. A végén lévő csavar nagy meglepetés volt, jót is vigyorogtam az ennek fényében mutatott utolsó jeleneten. :)

Ajánlom megnézésre mindenképpen, kutyásoknak kötelező, de nem egy akciódús és komor sztorit kell várni tőle.

Kifejezetten élveztem, még a feltűnő bakik ellenére is. Szeretném ha a kutyámból így potyognának a kölykök. A logikátlan dolgokat leszámítva jó kis film lett. Kellően hatásos, de azért nem sírós, egész jól ábrázolták az akkori világot, az ember-állat kapcsolat pedig szokás szerint lenyűgöző.

Nem tudom, hogy voltak képesek elérni azt, hogy ez a másfél óra legalább háromnak tűnjön. Az alapötlet nem rossz, de a kivitelezés / kibontás… Gyönyörű a tájak és a képi kompozíciók mutatták be a történetet és a farkas is nagyon édes, ezt elismerem, de sajnos ezek sem mentik meg a filmet attól, hogy teljes unalomba fulladjon.
Ezek mellett látszólag teljesen komolyan veszi magát, már-már történelmi dokumentumfilmként kíván feltűnni, miközben olyan borzalmas logikátlanságokra bukkani benne, hogy az már fáj. Nem vagyok ugyan szakértő, de pár dolog nagyon szúrta a szemem. 10-20 ezer évvel ezelőtt, már kapucnit és hátizsákot hordtunk, tudtuk, hogy kell helyrerakni, majd egyszerűen rögzíteni egy kificamodott / eltört lábat, pondrókkal tisztítani sebeket, stb.? A görög, római és egyiptomi időkre ezek alapján tehát kissé visszazuhant a fejlődésünk gyorsasága, nem? Sőt… öltözködés terén talán butultunk is. Persze lehet, hogy az én ismereteim tévesek, illetve koptak meg, de abban biztos vagyok, hogy több dolog is erősen sántít a történetben. Mikor még évezredekre vagyunk mindeféle tisztálkodási szertől, már 'lebüdösözik' egymást az emberek és érzékenyek a rossz szagokra? Akkoriban még kb. nem is léteztek finomnak mondott illatok. Emellett a srác arca kb. minden szituáció után szép tiszta lesz, a bajsza ugyan megmarad, de a kis szakállkezdemény is időről-időre eltűnik. A sírok megjelöléséhez használatos, sima kövek konkrétan a semmiből kerülnek elő, hisz több felvételen is látszik, hogy a környéken sincs olyan a füves pusztán, magukkal meg biztos nem cipelték őket fölöslegesen.
A rengeteg hiba és bugyutaság (pl.: Az első jelenetet később teljesen megismételték, ostoba fekete vágásokkal, amitől a fejem vertem volna a falba, de a fiú folyamatos apázása is az agyamra ment már a legelején, mikor már egyértelmű, hogy a csapata rég messze jár…) kb. élvezhetetlenné teszi a filmet és valóban csupán Alfa sorsa, illetve a profi fényképezés tartja fenn a folyamatosan lankadó figyelmet, miközben szereplőink csak mennek, mennek és persze mennek tovább.
Összességében, egy ilyen nyámnyila gyerek, aki az elején még egy haldokló vaddisznót sem volt képes megszabadítani a szenvedésétől, (Itt azt gondoltam: "Na, az első vega?") biztosan nem élte volna túl ezekben a kegyetlen időkben, főleg ilyen körülmények között.
A legszomorúbb, hogy tisztán látszik benne potencia, amit végül közel sem sikerült kihasználni, ezáltal pedig az Alfa is egy nagy csalódás csupán.

Ez tipikusan az a film, amikor jobban izgulsz a kutyáért/farkasért.

Wow. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fog sikerülni; eléggé tartottam attól, hogy egy dögunalmas darab lesz, illetve attól is, hogy nagyon könnyfakasztóra csinálják meg. Voltak azért unalmas menetelések, ez tény, de azokat ki lehet bírni, és pont tökéletesen eltalálták a film hosszát is; örülök, hogy nem akarták 2 óráig húzni a sztorit. Könnyet belőlem nem fakasztott, lehet mások meghatódtak rajta, nem tudom, nálam ez most ilyesmit nem váltott ki. Én ennek kifejezetten örülök, mert jellemző sajnos hollywoodra, hogy direkt siratósra csinálják meg az állatos filmeket.

Vannak apróbb bakik, ill. logikátlanságok a filmben, de még ezek ellenére is azt mondhatom, hogy egy szép filmet hoztak össze. És a 3D… Húzzatok a moziba, mert EZT ÉRDEMES 3D-BEN LÁTNI!!!

Te jóó ég, mi ez a film? Ez mi? Ezmiez??
Jó ég, egy ideig csak néztem azokat a gyönyörű tájképeket és az emberek helyett is a felhőkre figyeltem. És úúúú, azok a csillagos egek! Ez nagyon durva. Lehet megszólalt belőlem a természet szerelmese, de egyszerűen gyönyörű volt a táj.
Szögezzük le, a farkas a kedvenc állatom, és nagyon örültem annak, hogy végre nem valami hűdeszörnyűlény-nek mutatták be őket, hanem egy családnak. Szerettem azt, hogy ilyen lassú volt. Ma mindenki rohan, mindenki megy, mint a güzü. Jól állt neki a lassúság.
És volt egy pillanata a filmnek, amikor úgy megijedtem, hogy kiesett a kezemből a nachos…
Szóval én végig a farkasban és a tájban gyönyörködtem, és szerintem ez megy is a kedvencek közzé. :3 :3

Mikor láttam az első előzetest, már akkor tudtam, hogy ezt vagy nagyon szeretni fogom, vagy utálni. Ez előbbi történt.
Kifejezetten szeretem a lassabb tempójú filmeket, és ez is azok receptjeit követi. A történet nagyon egyszerű, csavarok nincsenek, a dialógusok egyáltalán nem magas röptűek, de ilyenekre nem is szabad számítani szerintem ilyen jellegű filmeknél. Igazából két részből áll az alkotás. Az elején a vadászat és a törzs életének bemutatása, valamint az út hazafelé. Az előbbi max 20 percet tesz ki az egészből, de kifejezetten kellemes volt. A farkassal való találkozás és összebarátkozás is nagyon jól működött. Természetesen megvannak az olyan alapok, mint a fütyülésre jön, a bot eldobás-visszahozás játék, de ezek egyáltalán nem hatnak erőltetettnek. Összességében szépen mutatják be a kapcsolat kialakulását. Ha már a szépségnél tartunk, akkor elmondom, hogy a zene kellemes, de semmi kiemelkedő, a látvány remek, bár néha azért feltűnő a CGI. Szerencsére a kevésbé sikerült látványelemekből nincs sok. Több helyen erősen a Visszatérőre emlékeztetett, de ez sem zavaró. Egy-két helyen azért leül a film és kicsit vontatottnak érződik, de nem mondhatnám, hogy untam volna, mert teljesen le tudott kötni. Ami a színészi játékot illetti, a mellékszereplők rendben vannak, Kodi Smith-McPhee játéka pedig remek, kiváló választás volt.