Adaptáció (2002) 64% 95★

2000 környékén Charlie Kaufmantól ömlöttek az izgalmasabbnál izgalmasabb filmek. Ötletes, átgondolandó cselekmény, nem is szimplán humoros, hanem sokszor akár kínosan nevetseges stílus, de közben meg elemi, könnyen hozzáférhető üzenetek a nézők számára. Ha valaki bírja ezeket a kellemetlen, kontrollálhatatlan szituációkat, a szinte vállalhatatlan férfiakat, akkor a végén, minden várakozás ellenére, valami élretreszólót kaphat (ahogy azt Robert McKee a főhős lelkére kötötte).
Ha vesszük Woody Allen önsajnálatát, abban mindig megtaláljuk a soha meg nem ingó öntudatot. Az ő hősei egyszerre tartják magukat különlegesnek és bénának. Mintha csak azt mondanák, velem egyébként minden okés, csak nem vagyok kompatibilis ezzel az univerzummal. Bár itt is egy hasonló alkotói válságot látunk, a korlátok nélküli önbüntetésnek egy olyan végtelen és mostoha terepére jutunk, ahová Woody Allen se nem tudna, se nem akarna eljutni. Sokféleképpen lehet hülyét csinálni magunkból, de azt hiszem, az a legbiztonságosabb, ha akkor már padlóig tapossuk a gázt. Ha bizonyos részletek túlzásnak tűnnek, akkor az igazságot is lehet túlzásként kezelni. Azért szegény írónőt akkor sem irigylem… De az örökkévalóságnak ára van.
Szellemes, megtévesztően előre végiggondoltnak tűnő, és minden ízében meghökkentő.

Méltatlanul alul van értékelve, pedig szerintem meglepően hiteles darab. Ha valaki már írogatott komolyabban, illetve gyűjtött valamit komolyabban, az biztosan bele fog tudni helyezkedni, s talál majd sok közös pontot a saját tapasztalataival. Aki viszont maga is ufóként tekint a komoly gyűjtőkre, illetve az írásba sem döglött bele soha, az valószínűleg nem fogja ezt a történetet úgy értékelni, ahogy egyébként lehetne. Ja, és persze ott van még a sorban az erős introvertáltság. Ezt is inkább csak az érti, aki maga is nyakig benne van, és bizonyos esetekben szó szerint már-már gyomorgörcse támad, ha emberek közé kell tolnia az arcát…
A történetben volt két olyan pont is, ahol hangosan feltört belőlem a „Jaj, neee!”, meg, hogy „Úristen!” – és takartam is volna el az arcom, ha nem random csap be a… Na, de no spoiler. Tudom, ennyi sokaknak nagy semmi, de engem „már ennyi is megráz”, bocs. Én nem horrorfilmeken nőttem fel… :D
Az egyedüli, amit sajnáltam, hogy spoiler. Pedig annyira szurkoltam a „kis” páncélosnak… Haha.
spoiler :( A film végén viszont sikerült vigyorba görbíteni az ajkam. Reméltem is, hogy… :D

Ezt a filmet nagyon régen már láttam, mivel évekig Nicolas Cage volt a kedvenc színészem, ezért szépen sorban megnéztem majdnem az összeset amiben szerepelt. Viszont olyan szinten középszerűnek tartottam akkor, hogy valószínű végig se néztem, legalábbis azóta nem igen jutott eszembe hogy egyáltalán volt ez a filmje. Most annak az apropóján néztem meg, hogy direkt olyan filmet kerestem ami rajta van az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz listán. Ráadásul a Furcsa, bizarr és szürreális filmes listán is szerepel, amiből szintén gyakran szoktam válogatni. Így gondoltam teszek vele még egy próbát. Sokkal pozitívabb véleménnyel vagyok róla most, mint régebben. A film fele körül éreztem azt először hogy megérte adni még egy esélyt neki, igazából a történet kibontakozása viszi pozitív irányba az értékelést. Arra is gondoltam, hogy vajon az első fele direkt ilyen lapos e, mivel maga a sztori is arról szól, hogy adott egy forgatókönyvíró és kb akkor kezd beindulni a filmben a cselekmény amikor ő előrébb lép az írással. Nagy vonalakban csak így tudnám megfogalmazni. Viszont aki végig nézi szerintem érteni fogja mire gondolok. Nem mondom hogy kiemelkedő film, de egyszer megéri megnézni.

Nagyon beteg :D

Jaj, nagyon nem.