A szarvasvadász (1978) 78% 144★

Olyan jó volt fiatalnak látni ezeket a színészeket. Mindegyiket szeretem külön-külön, és így együtt még hatványozottabban. Az egészen sokkoló tartalom sem tudta kimosni belőlem ezt az örömöt. Azon gondolkodom, hogy amikor elsőre láttam, vajon mit érthettem belőle. Ez a film egy monumentum. Körbe lehet járni, lehet csodálni, lehet kritizálni, de félelmetesen nagy és erős film. Igen, egyetértek @TLD kritikai észrevételeivel (https://snitt.hu/ertekelesek/725670). Még most is megcsapott, ahogy nekiállnak a God Bless Americát énekelni. És igen, most különösen vicces, hogy a kulturális olvasztótégely az orosz (azaz a Szovjetunióhoz köthető) fizikai munkások példáján van bemutatva. Ezeknél a fiúknál, lányoknál nincsenek amerikaibb amerikaiak, az biztos. A mulatságokat, a táncokat, a szenvedéseket és megpróbáltatásokat olyan szép, részletes képsorok mutatják be, amiket nehéz bárkinek is hasonló színvonalon művelni. Nem is időszerű manapság. Engem mindig megérint az a sok érzelem, ami ebben a filmben érzékelhető. Mikrotörténelem, benne egy maroknyi fiatal sorsával, akiket így vagy úgy, de nem kicsit meghurcolt az élet. Igen, talán a rendező túl sok kérdéssel, túl sok igazsággal szembesítette anno a közönségét. Talán túlságosan is igazi kisembereket mutatott be, akiknek a sorsát a nézők nagyon is a magukénak érezhették. Talán beérte annyival, hogy elmondja, mi van, és nem kezdett sárt dobálni az USA feljebbvalóságára.

Hülye felütés, de keményvonalas De Niro szkeptikusként sosem tartottam az újranézési listám elején A szarvasvadászt, ám pont a hosszú „érlelési idő” miatt sok szempontból tudott teljesen friss élményként hatni. Van néhány egészen idegesítő és egészen figyelemreméltó aspektusa, de a vele kapcsolatos viták egy része főleg abból pattanhat ki, hogy nem igazán tagozódik be a jól ismert és kultivált Vietnam-szindróma mozik sorába – ha szempont számunkra az eredetiség, ebben a pillanatban húzzuk alá, ezt jól is teszi.

Az egyéni megfejtésem az, hogy ez a film a republikánusok poszt-Vietnam mozija. Benne van az elismerése és a belátása annak, hogy amerikai férfiak és nők százezreinek az életét tette tönkre ez a távoli, megfoghatatlan, hátterét tekintve sokak számára abszolút átláthatatlan és megérthetetlen konfliktus, de nem engedi be a szféráiba a hasonszőrű mozikban mindig megpendített „nem csak áldozatok, bűnösök, elkövetők is vagyunk” gondolatot, nem pattint fel társadalomkritikus vetületeket, sőt, még a háború szükségszerűségét és nemességét sem nagyon kérdőjelezi meg.
De a film által bemutatott jellemroncsolódási és fejlődési ívek is optimista jövőbe tekintést jelenítenek meg: a cselekmény végpontján megtörténik a feloldozás, Nicki spoiler szimbolikusan lezárja a konfliktust, Angela végre spoiler, Steven spoiler, jöhet a továbblépés, a társaságból senki sem lövi magát be, nem tart beszédet egy kormányellenes tüntetésen, csak egy sör és egy rántotta mellett eléneklik a God Bless Americát. A mozi megítélése kapcsán kulcskérdés, hogy a néző számára ez a „történelemértelmezés” világnézeti szempontból elfogadható, létjogosultsággal bíró ábrázolása-e a vietnami kivonulás utáni időknek, de személy szerint nem tudom és nem is tartom helyesnek elvitatni, hogy létezhet és létezett is ilyen poszt-Vietnam modell.
Innentől kezdve A szarvasvadászról lehet technikai értelemben is beszélgetni, és ilyen téren már vannak kérdéseim is. Az volt a benyomásom, E. M. Corder eredeti története egy lektűrszerű Vietnam-kiseposz lehetett leginkább (nem egy hosszú könyv, és a molyos számai például finoman szólva sem kiugróan jók), ami sokkal inkább halad mondjuk Irwin Shaw, mintsem a nagy amerikai háborús írók nyomdokaiban. Megvannak benne a társadalmi és történelmi tanulságok, az idegen földön vívott háború által az otthonra gyakorolt hatás, de azért mégiscsak egy nagyon egyéni dráma, egy szűkös barátság-, szerelmi háromszög-, jellemformálódási történet. Mindez nyakon öntve Cimino szentimentalizmusával azért lehet már „sok”, annak ellenére is, hogy A szarvasvadász finoman szólva sem olyan bőbeszédű alkotás, mint a Villám és Fürgeláb (egyébként a két film közötti rokonság nagyon is érezhető). Valószínűleg a könyvből származnak azok a nagy töréspontok is a sztoriban, amik fontos vagy annak vélt eseményeket, pillanatokat ignorálnak – a bevonulás előtti órák hirtelen szakadnak meg, a következő pillanatban már Vietnamban vagyunk, és mire megszokjuk a váltást, a három barát már fogságban küzd az életéért. Ez a hirtelenség egy háromórás moziban finoman szólva is furcsa, ilyen epikus történetmesélés mellett nem kényszer, hanem koncepció, hogy a háborúból magából jószerével nem is látunk semmit egy demagóg módon bemutatott, civilekkel kegyetlenkedő vietkongot nem számítva. Az ikonikus orosz rulett-jelenetek is feltűnően gyorsak és dramaturgiai szempontból kapkodósak, noha ezek a film leggyakrabban kiragadott, legemlékezetesebb pillanatai.
A színészi munka terén van a filmben egy kis kétarcúság, olyan értelemben mindenképpen, hogy miközben mindenki nagyszerű, azért szerintem ezek a karakterek kicsit mintha magukba lennének zárva: egyikükről sem tudunk meg szinte semmit, egyikük jelleme sem kerekedik igazán ki, még Nicki leépülésének ábrázolása is tényszerű és odavetett – az ember ránéz Walkenre, ő zavartan pislog kettőt, mi pedig elkönyveltük, hogy kattant a fickó. De nincs semmiféle lélektani dráma, „mélyre menés”, nincsenek nagy, feszülő pillanatok De Niro és Streep, Walken és De Niro, Savage és a többiek között. Ez nem hiány, hanem érdekes sajátosság, Cimino nem teregeti nekünk ki a karakterek lelkiségét, érzéseit, hagyja, hogy a tetteik meséljék el ezeket nekünk (ilyen téren érdekes módon talán még John Cazale abszolút jelentéktelen figurájáról lehet a legtöbbet elmondani a mozi végére). Ez is egy olyasféle döntés, mint a fenti világnézeti konfliktus – elhiszem és megértem, ha valakit ez halálosan idegesít. Nekem nincs vele problémám, sőt, De Niro számomra egyik legnagyobb alakítása Michael vászonra vitele, de nagyon tetszik a mellékszerepbe kényszerült, mégis nagyon emlékezetes formát hozó kísérőszínészek sora is – Dzundzára például nagyon érdemes odafigyelni.
Ha azonban valami öli az élményt, az a magyar szinkron: borzalmasan jellegtelen és borzalmasan félamatőr, néha látványosan nem is fedi le az eredeti hangsávokat.

A legtöbben nem vitatják el a szépségét és a nagyszerűségét, de vannak megosztó tulajdonságai A szarvasvadásznak. Ezek azonban konstruktív vitára okot adó problémák, illetve inkább érdekes, mint zavaró hiányosságok, konceptuális döntések. Mindenképpen érdemes megnézni, bizonyosan képes lesz hatást gyakorolni a nézőre – így vagy úgy.

Ó, banyek, mindig elfelejtem, hogy mennyire nem bírom a háborús filmeket… Ez pedig egy különösen kegyetlen darab, kivált, mert elég trükkös és jól beetet: a film első egy órájában még esküvő van, buli, mindenki tök happy – igaz, közben mellékesen megemlítik, hogy ja, amúgy holnap indulunk Vietnámba, de ki foglalkozik még azzal. Aztán jön a pokoljárás spoiler.
Szóval, igen. Ez tipikusan az a film, amit egyszer kötelező látni, többször meg valószínűleg nem akarod – én legalábbis biztosan nem.
Avagy ennek hála jöttem rá arra, hogy éveken át félreértelmeztem a Tankcsapda: Koponyák és csontvázak videóklipjét – abban is orosz ruletteznek (mi több, a sztorit is ez a film ihlette).

Nagyjából egyidőben készült, és egy év különbséggel jött ki, mint az Apokalipszis most, nehéz mással rokonítani, és ebben az összehasonlításban ha nem is sokkal, de kevésbé érvényes alkotásnak találom. Coppola filmje egyfajta meditatív, transzcendens borzalom, ezt inkább narratívnak, didaktikusnak mondanám, ami nem tartózkodik a hatásvadász eszközöktől, olykor a giccstől sem. Míg az Apokalipszis egyfajta Boleró-szerű folyamatos, szinte valós idejű crescendo, A szarvasvadász inkább ellentétekkel, nagy vágásokkal, kihagyásokkal vagy épp nagyításokkal dolgozik, a történet a lehető legszükségszerűbben zajlik le, és a film viszonylag kis teret (illetve lehetőséget) hagy maga után az önálló gondolatoknak. Ennek ellenére a játékidő mindhárom órája leköti a figyelmet, nem egy rossz ritmusú film, csak kellemetlenül szájbarág.

Ez a film nem a háborúról szól hanem a következményéről.Az egész háború (film) egy nagy orosz rulett.

Becsapós film, mert bár a vietnámi háború egy kis amerikai munkásközösségre gyakorolt tragikus hatását mutatja be, ám a téma kényelmetlenségét, az esetleg felmerülő veszélyes kérdéseket feltűnően megkerüli. A szükségtelenül elnyújtva előadott történet az ideális amerikai hazafi példáját állítja a néző elé: az orosz-ukrán családok etnikai különállásuk ellenére is bátran harcolnak a hazáért és éneklik a God Bless America-t.
Az igazi amerikai idol persze De Niro, aki hidegfejű, racionális, erkölcsös, bátor, erős, kitartó és fél kézzel lángszórózza a vietkongokat vagy vonszolja sebesült társát a folyóparton.
A tragédiát a filmben nem feltétlenül a vietnámi háború okozza (tehát nem merül fel pl. a vállalkozás megalapozottságának, katonai-politikai kivitelezésének a kérdése a szereplők részéről), hanem a vietnámi emberek háborútól független kulturális barbársága, akiknél majdhogynem nemzeti szokásként van bemutatva az orosz rulett, a gengszterkedés, manipuláció – nincs itt semmi látnivaló, csak az ázsiai történelmi ellenfelek szokásos hollywoodi ábrázolásáról van szó.
Ezek a vietnámi szokások rontják el végül az odaérkező amerikaikat. Már akit: De Niro még jobb emberként is tér vissza a frontról.
Csalódás volt, mert egy kultfilmtől valahol mélyebb tartalmat vártam.

Számomra ez a legnyomasztóbb film ever. Egyszer sikerült végignézni, de soha többet!

goebbelsismegnyalnáaszájaszélét