Elfújta a szél (1939) 86% 299★

Remek film, amit Scarlett folyamatos vinnyogása sem tud elrontani…

Nem hiszem, hogy nem lehetett volna kicsit tömöríteni ezt a filmet, mert bőven akad unalmas része. Fura, mert nem tudom megmagyarázni, hogy miért tetszik. Biztos nem a karakterek miatt, mert Scarlett a világból is kikergetett a viselkedésével és Rhett Butler sem lett a szívem csücske. De valahogy mégis jó volt nézni, érdekelt a történet és a szereplők kapcsolata is.

A film minden külsősége megérdemli, hogy klasszikusként tartsuk számon, de ez sajnos nem segít szegény Scarletten, aki egy buta liba és egy rafkós szajha között váltogatja a karakterét. Régen nem bosszantott így fel senki, és a film végén ki voltam borulva, hogy ezért a lezárásért szenvedtem 4 órán keresztül.
Igaz, hogy a könyvet nem olvastam (nem is fogom), de tényleg kiborított, hogy a filmtörténet oly sokat citált alakja, Scarlett O'Hara ennyire … ennyire… nem nulla, hanem inkább mínuszos. Sajnos csak olyan szavakkal tudom jellemezni őt, amiket itt nem írok le inkább. Felrobbanok, ha rá gondolok, úgyhogy ez a hét pont a grandiózusságnak, a kornak és Clark Gablenek szól (akinek egyébként nem kevésbé pofont kívánó a karaktere, de ő legalább nyomokban jófej.)

Többszöri újranézés volt, de ugyanannyira jó, mint ötödjére :D Scarlettet hol tiszteltem, hol megszorongattam volna egy kicsit azt a kecses nyakát… Szép film, szép történet :) Szeretem a régi filmeket : De a pálmát nálam Rhett viszi :3 és ő az, akiért nekem ez a film a kedvencek között van :)

Érdekes, de túl csöpögős. A vége sem tiszta. A felétől majdnem elaludtam. A főszereplő csajt teljesen megértem, átérzem a problémáit és a viselkedése miértjeit.

Amlit 4-re kellett megnézni, de, hogy őszinte legyek egyáltalán nem csalódtam benne. Sőt mi több, lehidaltam, hogy egy lassan 100 éves film még mindig nagyon is élvezhető legyen és csak minimálisan lehessen észrevenni a korát. A díszletek, a színészi játék, a történet szövése és a drámaiság mind a mai napig tanítható lehetne egy csomó filmnek. Persze, irtózatosan hosszú, de ez annyira nem tűnik fel, viszont a vége már egy kicsit csorgó volt az én lelkületemnek. Könyvben is érdekelt eddig is, most már még jobban fog, bár az tény, hogy a történelmet és a korszakot nem feltétlen ebből a könyvből fogjuk megtanulni. Kicsit hasonlított nekem a Doktor Zsivágóra.

Vérbeli romantikus történet, mondhatni az igazi, békebeli fajtából!
Elég hosszú, de ahogy nézed, Te is belefeledkezel az időbe.
A kosztümök, a díszletek csodálatosak!

Amit az Elfújta a szél valójában képvisel a bárgyún elmesélt, csöpögős szerelmi-és szenvedéstörténetbe csomagolva, vagyis a rasszista és hímsoviniszta, ostoba ficsúrokkal és lepényagyú kisasszonyokkal teli, külsőségeket bálványozó, rabszolgatartó DÉL halálának siratása, az úgy, ahogy van, viszolygásra késztet.

Ez a fajta csicsás, történelemhamisító nosztalgia ízléstelen és káros, ideológiailag beteges; megérdemel minden követ, amiket a kelleténél kb. 80 évvel később, de elkezdett megkapni. Tragikomikus, hogy nézők, olvasók tömegei a mai napig történelmileg hitelesnek tekintik ahelyett, hogy körberöhögnék.

Egy olyan nézőpontot állít be létjogosultsággal bírónak, miszerint az északiak a gonoszok, az „ezeknek semmi se szent” agresszorok, amiért az önérdekeik érvényesítése közben eltörölték az intézményesített emberkínzást – a rabszolgaságot – , és az ültetvényesek a szegény, ártatlan áldozatok, amiért az előbbiek tönkretették a mesébe illő, cukorhabos, kis életüket. Ami a rabszolgáknak se volt olyan rossz, hiszen azok a nemes, jóravaló déliek, kegyes gazdaként, szeretett háziállathoz méltón – egy jó kutya meg majdnem családtag! – bántak ezekkel az „együgyű, rakoncátlan, hálátlan négerekkel”, akik önállóan úgyse boldogulnának… Felfoghatatlan, hogy anno azért támadták a filmet, mert túlságosan szimpatikusan viszonyult a feketékhez, miközben az ország legrégebbi terroristaszervezetét élteti, a feketéket pedig mérhetetlenül butának állítja be, és a főbb fekete karakterek szájába rasszista frázisokat ad; elítéli általuk azokat a rabszolgákat, akik az északiakat törekvéseit pártolták, éltek a szabadsággal, és nem maradtak a rabszolgatartók mellett.

Kifejezetten nagy szégyen, hogy az első színes bőrű színésznek járó Oscar-t pont egy engedelmes szolgát akire a könyvben a narrátor többször hivatkozik majomként / majomszerűként alakító szerepért utalták ki, és hogy Hattie McDaniel – akinek a szülei még maguk is rabszolgák voltak –, el se mehetett a premiervetítésekre, és a díjátadó gálán is páriaként bántak vele.

A Scarlett karakterét folyamatosan kísérő slut-shaming is könnyen megüli a gyomrot. Maga a karakter hiába számít kontextusában feministának, – és a sok ostoba, gyámoltalan tyúk között egész okosnak, életre valónak – a narratíva mégis folyamatosan és vehemensen cipőzi azokért a tulajdonságaiért és döntéseiért, amikért lázadónak, rendhagyónak vagy a maga módján sikeres önérvényesítőnek számít.

Hiába töri kezét-lábát, a rajongott férfi helyette egy hagyományos, antifeminista nőképet megtestesítő, visszafogott, alázatos, birkatürelmű feleséget választ, – akit mindenki más is jobban szeret Scarlettnél – hiába talál egy másik férfit, aki a botrányos lénye ellenére odáig van érte, nem tudja értékelni, rossz feleség és rossz anya lesz, az életét folyamatos veszteségek, megkeseredettség, boldogtalanság kísérik, mindenki elfordul tőle, mert a narratíva szerint egy „krvának” ez jár. Meg a nevelő célzatú, házasságon belüli nemi erőszak. Egyszerűen kivívja maga ellen a sorsot, ami mindenki szerint jogosan súlyt le rá a férfias szerepvállalásaiért, a szemtelenségéért, a kihívó magatartásáért, a pasifalásért, a csökönyösségéért, a játszmázásaiért, az anyagiasságáért, és amiért ennyit foglalkozik a kinézetével. De ezzel nem áll meg a főhős paradicsommal dobálása, hiszen a „kezelhetetlen, törtető krva” mivolta miatt nem csak a világgal áll folyamatos, az erkölcsrendészet által eredendően bukásra ítélt harcban, hanem önmagával is. Még Scarlett O'Harán belül is folyvást előtűnik az a nevelgető, hímsoviniszta hangocska, ami a nagybetűs férfi bűvkörében ájuldozásra és annak való alárendelődésre, a borsóagyú, naiv, picsogó liba eljátszására ösztökéli, mintha a jobbik esze – vagy az internalizált szexizmusa – érzékelné, hogy vágynia kell a „normális nő” számára egyetlen elfogadhatónak ítélt életpályára, mint feleség-családanya. Ha tud benne funkcionálni és elégedettnek lenni, ha nem. Ezzel a status quónak való benyalási kényszerrel pedig azoknak a nézőknek is fárasztóvá és irritálóvá teszik, akik alapjáraton értékelik az excentrikusságát és kezelhetetlenségét, helyeslik a skatulyából való kitörési kísérleteit és az üzleti törekvéseit. Ordít Scarlett minden jelenetéből, hogy a rendező kendőzetlenül gyűlöli – sőt, a forgatási körülmények és a bérezés alapján az őt megformáló Vivien Leigh-t is.

Abszolút elutasítom azt a tézist, hogy ez a film romantikus lenne vagy, hogy jól öregedett. Rohadt egészségtelen nemi szerepek, illetve férfi-női dinamikák romantizálása nem egyenértékű a romantikával, és felháborít, hogy az ilyen beteges, elnyomó mintákat normatívan kezelő szerelmi történeteken nevelik fel a nők újabb és újabb generációit, megpróbálva kiszúrni a szemüket a hazug „pátosszal” és néhány szép kosztümmel, díszlettel. A legszomorúbb, hogy láthatóan működik a taktika, a hasonló szintű Micsoda nőt is éltetik. Arról nem is beszélve, hogy már az alapmű keletkezési idejében, illetve a film forgatásakor, az 1930-as években is meredek volt a polgárháború és a 19. század efféle értelmezése, újkorában is durván 60 éve elavult volt.

Egy eufemizmustól és giccstől tocsogó, életellenes, redneck-simogató agymosás majdnem négy órán keresztül. Életellenes azért, amit az afroamerikaiakkal szembeni bánásmódról vall, életellenes azért, amit a nőkről vall, és életellenes azért, amit az egészséges párkapcsolatokról vall. Fel lehet tenni a polcra a másik Árja Nagyfilm, az Egy nemzet születése (1915) mellé.

A három csillag is csak Hattie McDaniel, Vivien Leigh és Clark Gable alakításáért jár.

Mindig is felállt a hátamon a szőr, mikor azt mondják, mert az „igazi klasszikus”, meg a „minden idők legnagyobb romantikus filmje”, meg ilyenek. De erre azt kell mondanom, hogy igaz! Százszor is képes vagyok megnézni, nem úgy mint egy Titanicot. Nem is lehetne szebben vegyíteni a történelmet, a kultúrát, és a szerelmet.

El se hittem, hogy vége lett. Hogy lehetett ezt így befejezni. Azt hittem, hogy a régi filmek közös jellemzője, hogy happy end lesz benne. Hát ilyen csalódást. Komolyan mondom, 2 helyen is megnéztem, hogy nincs-e valami folytatása.