A Pentagon titkai (2017) 73% 160★

Persze, nem állítanám biztonsággal, hogy ez lenne az egyik legjobb életrajzi/történelmi mozi, amit láttam, de nekem a sok negatív vélemény ellenére, amit olvastam róla, nagyon tetszett ez a film. Már csak azért is, mert annyira kevés a tudásom erről a történelmi időszakról, ez a történet pedig éppen akkora darabot mutatott meg belőle, hogy kedvet kapjak az ismereteim bővítéséhez.
Én egy elgondolkodtató, vitaindító jellegű filmre számítottam, és ebben még fel is múlta a várakozásaimat. Mindig is érdekelt a sajtószabadság témája, az újságírás is, ehhez pedig remek képi világ és színészi játék párosult. Teljesen elégedett voltam Tom Hanks szereplésével, tetszett, ahogyan megformálta ezt a főszerkesztői karaktert, szerintem hitelesen játszotta, és bár Meryl Streep nem tartozik a kedvenceim közé, ez a szerep neki is jól állt, remekül megformálta a férje és családja árnyékában élő, sokáig magában is elnyomott „erős nő” jellemet.
Amit a sajtó és a politika viszonyáról felvázolt a film a hetvenes évekbeli Amerikában, az talán ma sem kevésbé aktuális, sem ott, sem itthon. Bepillantást nyerhettünk ebbe az izgalmas világba, ami annak a határait feszegeti, hogy meddig mehet el az igazság elhallgatása azzal szemben, hogy vélt vagy valós állami érdekeket védünk, illetve meddig őrizhetjük a lelkiismeret ellenében a jó hírét azoknak a támogatóknak és barátoknak, akiknek politikai döntései súlyosak, és nem feltétlenül a népet szolgálják, a vélt vagy valós bizalmi kapcsolat azonban egyszerűbbnek tartja a hallgatást.
Jó és rossz emberi tulajdonságokról, súlyos döntésekről szól a film, és nekem tetszett a megvalósítás, hatott rám a film, mert azóta is sokat jár a fejemben. Ami valóban negatív az az, hogy sokféle kemény témát sűrítettek bele a filmbe, ami külön-külön is izgalmas lehetett volna vagy épp egy minisorozatban. Ettől függetlenül én örülök, hogy láttam, és megerősített abban, hogy sose olvassak előre kritikát, mert ízlések és pofonok, na.

Egész egyszerűen vontatott volt az egész film, úgy tűnt, mintha ezer évig tartott volna. Nagyon szeretem Steven Spielberg filmjeit, de ez most nagyon nem jött össze. Még Meryl Streep és Tom Hanks alakítása se tudta izgalmassá tenni az alapjáraton izgalmas történetet, még így is sajnos egy teljesen semmilyen film kerekedett belőle.

Száraz, mint az útszéli kóró.

A film maga teljes ellentétben áll a történetével: biztonsági játékot játszott mindenki, a forgatókönyvíróktól kezdve Spielbergig. Semmi meglepő, újító részlet nem volt benne, igazából pont azt hozta, amit vártam tőle. A baj csak az, hogy nem túl magas elvárásokkal ültem be a moziba, mégsem ugrotta meg.
Pozitívumként az újságnyomtatás folyamatának szép bemutatását tudnám kiemelni, az látványos volt, de semmi több. Nem úgy jöttem ki a moziból, hogy kaptam valamit, amitől több lennék, mint előtte voltam. Ez megvolt a nagyon hasonló koncepciójú Spotlight-nál, itt sajnos elmaradt. Nyilván az üzenete örök érvényű, és mindig fontos emlékeztetni magunkat rá, de önmagában ettől nem lesz kiemelkedő egy film.

Egy kicsit többet jó lett volna megtudni, a film ezért felszínes, de nekem tetszett és érdekes is volt. Azért jó volt belátni a kulisszák mögé és látni, hogy mi minden is van a világban. Ez is egy fajta háború és erőfitogtatás.
Spielberg és a remek színészek azért többet is kihozhattak volna a témából és lehetett volna egy jó kis ütős filmet készíteni.

A sajtónak a népet kell szolgálnia egy demokráciában és nem a kormányt. Fájt látni, hogy így is lehetne.

Itt van egy film, amit Steven Spielberg rendezett, Meryl Streep és Tom Hanks a két főszereplő és mégis 15 perc után már érdektelen a sztori és ez nem is változik meg a film végéig… Ha valaki az újságírásról szeretne egy érdekes filmet megnézni, akkor ajánlom a Spotlight-ot ehelyett, mert erre csak elaludni lehet maximum.

Rutin munka mindenkitől, de az felsőfokon. Mind a rendezőn, mind a két a két főszereplőn látszik, hogy kisujjból kirázták ezt a teljesítményt, minden erőlködés nélkül, olyan könnyedséggel, amire hollywood-ban kevesen képesek. Jól működő dráma, kiváló ritmusban és történettel.

Ez most a tálalásban kissé vontatott volt… Az történet nagyon érdekes és izgalmas lenne, viszont sok benne az üresjárat, ami elveszi a súlyát annak az alapvetően fantasztikus és kolosszális, egyúttal sokkoló háborúnak, amit először a The New York Times, majd a The Washington Post, a komplett amerikai sajtószabadság ellen indított Nixon azért, hogy megőrizze a nem nyíltan kimondottan, amúgy is kétes hírének a pozitív darabkáit. Sajnáltam, hogy a megdöbbentő vagy feszültséggel teli, igazán nagy hatást gyakorló részeket mindig megszakították valamivel, ami levitte az érdeklődést, visszalökte a nézőt egy kényelmes, ejtőzős állapotba. Mint amikor valaki elkezdi melegíteni a vacsorát, de nem hagyja, hogy ténylegesen megmelegedjen, hanem amint egy kicsit langyos lesz, elzárja a gázt, megvárja, hogy kihűljön, majd újra nekiáll melegítésnek. A megálló szakaszok ráadásul nem is nehéz döntéseket takartak nagyrészt, az azon való rágódást, hogy mit veszíthetnek ezzel a cikkel; milyen bosszút állhat a résztvevőkön az elnök, a lapot ez hogyan érintheti a dolgozókkal együtt, akikért felelősséggel tartozik. Ezek csak a kifogások. A megállók valójában abból álltak, hogy egy már jó ideje vezetői hatalomhoz jutott nő annyira bele van fásulva a sok éves otthoni elnyomásba, a korszellem szépségeibe, hogy nincs elég vér a pucájában a sarkára állni, és eldönteni, mihez kezdjenek – a film nagy részében változatlanul hagyja, hogy a férfiak megpróbálják lenyomni a torkán, mi a jó neki. Ennek a körnek a többszöri lefutkosása, pedig számomra annyira unalmas volt, hogy nem is tudtam igazán felszabadultan örülni akkora, mire Meryl Streep karaktere a saját lábára állt. Az újságkészítés folyamatának a bemutatása rendkívül látványos lett viszont, mint ahogy azok a részek is nagyon tetszettek, amikor az újságírók anyagválogatása, a főszerkesztő vitái kerültek a középpontba. Az ő karakterét bírtam a legjobban egyébként, benne volt tűz, rajta érződött, hogy ő igazán felháborítónak tartja, amire rábukkantak, hogy neki ez elsőbbséget élvez a saját hátsójának a fedezésével szemben.

A végén jót vigyorogtam, amikor el lett ejtve az utalás a szeptemberben bemutatott Mélytorok: A Watergate-sztori (2017) c. filmre. :D Azon kívül, hogy mivel a Watergate sztorit hamarabb láttam, kellemesen nosztalgikus érzést keltett, jelezte, hogy noha egy fejezet lezárult, bőven van még Nixon háza táján mocsok, bőven van még kibukásra váró botrány.

Remek színészek, főképpen Meryl Streepnek örültem, izgalmas téma, amiről érdemes „beszélni”, úgyhogy nagyon vártam annak idején a filmet. Ráadásképp igaz történet alapján készült, amit kifejezetten szeretek.
Mindezek ellenére nem működött igazán a film, nem „ütött”, pedig az „alapanyag” minden téren adott volt…Az ugyan igaz, hogy ennyi időbe minden nem fér bele, az újságírás, a lapok felelőssége, az amerikai kormány szégyenteljes lépései, s a férjét elvesztő háziasszony belecsöppenése a férfiak uralta világba… Úgy érzem azonban, hogy ez lehetett volna sokkal jobb ennél, többet vártam.