Jackie (2016) 69% 180★

Félelmetes, mennyire le lehet másolni egy másik ember járásmódját, beszédstílusát, arcmimikáját. Natalie Portman igazán kitett magáért. A zene borzalmasan rossz magában, de rettenetesen jó a filmhez. Jól ábrázolja a gyászt, azon belül a fájdalmat, az egyedüllét gondolatát, amikor egy egész világ nézi az arcodat, a reakciódat, hogy mikor omlassz össze, de mégsem teheted. Nyomasztó film, nem is tudom azt mondani rá, hogy tetszett.

Natalie Portman játéka valami egészen káprázatos. Ha valakinek esetleg még kétségei lennének a színésznő tehetségét illetően, azt gondolom, hogy ezután a film után nem lesznek. Csak és kizárólag eredeti hanggal szabad megnézni, mert az, ahogy Natalie Portman lemásolta Jackie Kennedy kiejtését, beszédstílusát, valami egészen elképesztő.
A film nem Jackie Kennedy, vagyis Jacqueline Lee Bouvier életét vetíti le, hanem mondhatni, csak egy pillanatot ragad ki az életéből. A merényletet követő 2 hetét mutatja be summázva egészen addig, amíg elhagyja a Fehér házat. Nem a drámán van a hangsúly, és a gyászon, hanem azon, hogy ez a törékeny nő, aki egyik pillanatban még az Amerikai Egyesült Államok első asszonya volt, és akinek a legnagyobb döntés, amit meg kellett hoznia, az volt, hogy milyen színű legyen a kárpit az elnöki lakosztályban; hirtelen magára marad egy halott elnök feleségeként, akitől szinte senki nem vár semmit, csak azt, hogy gyászoljon. Az elvárásokkal ellentétben, ő mégis határozott döntéseket hoz mind a temetést, mind a gyermekei jövőjét illetően, mely döntések mögött már koránt sem biztos, hogy a határozottság, mintsem inkább a kétségbeesés áll. A film kísérőzenéje számomra zavaró volt, annak letargikus hangvétele miatt, azonban a film egy pillanatra sem volt unalmas. Azért pedig külön hálás vagyok, hogy a játékidőt 100 perc alá sikerült szorítani, ellentétben a mostanában annyira jellemző 2 vagy több órával szemben.

A film egy elég rövid, ám annál gyászosabb szakaszt ragad ki Jackie Kennedy életéből. Igazából nem tudom megállapítani, mennyire valós, mennyire reális a film, mert különösebben sosem érdekelt ez a korszak, az viszont biztos, hogy Natalie Portman zseniális színésznő. Maga a történet elég nyomasztó, egyáltalán nem könnyed.

Van egyszer a külcsin. Mesteri. Tele van az internet olyan képekkel, filmekkel (és elemzésekkel is persze), amelyeken keresztül könnyedén leellenőrizhető, hogy milyen aprólékos részletességgel – de tényleg az utolsó felsőajak biggyesztésig – másolja Natalie Portman Jackey Kennedyt 1963-ból, és egy korábbi tévéfelvételből. Külön említendő a zenei aláfestés. Nekem az agyamra ment (gondolom ez volt a szándék). Mások mást mondtak.
Aztán a belbecs. Az már keményebb dió (volt nekem). Talán annak, aki nálam járatosabb a Kennedy-család és az amerikai történelem idevonatkozó fejezeteiben, nem kellett azon gondolkoznia, hogy minek kell majd utánanéznie, ha hazaért. És talán hamarabb leesett az is, hogy pontosan miféle drámáról is van ezúttal szó. Nehéz eldönteni ilyen távolságból, hogy pozitív vagy negatív akarás például az, hogy a gyászszertartás pontosan, de tényleg amennyire csak lehet, és bármi áron, utánozza Lincoln elnök gyászszertartását. Ugyanakkor abszolút átérezhető miféle ez a zuhanás, az egyik legmagasabb hegyről a szakadékba, legalábbis arra az időre, amit a film mesél, mindenképp.

Nagyon vártam, hogy végre megjelenjen a film. Natalie Portman az egyik nagy kedvencem, de az utóbbi években rendre rosszul választott. Örültem neki, hogy végre egy olyan filmben játszik, amely ígéretesnek bizonyul arra, hogy megmutathassa milyen tehetség. Ennek következtében azonban nagyok voltak az elvárásaim, és ahogy jöttek a kritikák egyre inkább nőt az aggodalmam. Hosszú ideig porosodott is a gépemen, mire rávettem magam, hogy most már leülők és megnézem. Nem csalódtam.
Natalie játékára nem lehet panasz. A felvett akcentusa persze szokatlan, de ahogy ment előre a történet, úgy vált egyre természetesebbé. Jackie személyisége nagyon ellentmondásos. Nehezen tudtam beazonosítani, hogy ki is ő valójában: a First Lady, a szerető feleség vagy a gyermekeit védő anya. Mindenképpen egy erős asszony, aki tudja, hogy mit akar és véghez is viszi. A szeretet egyáltalán nem sugárzik belőle, viszont a céltudatossága és a büszkesége varázslatos. Mai kifejezéssel élve ő volt J.F. Kennedy PR managere, aki a háttérben folyamatosan azon dolgozott, hogy a férjéből egy olyan példakép váljon, akit az amerikai nép bálványozhat. Az elnök meggyilkolását követően is ezt az imázst próbálta meg tovább építeni.
A férjét sirató asszony helyett egy vasakaratú nőt látunk, aki érzéketlenül végzi a feladatát. Kennedy halála azonban az ő végét is jelentette. Az volt az érzésem, hogy Jackie nem csak férjét, hanem önmagát is gyászolja.
Egy apró negatívuma a filmnek, hogy erősen szuggesztív, direkt az érzelmeinkre akar hatást gyakorolni. Ez olykor erőltetettnek, manipulatívnak tűnhet, de a film Jackie-ről szól, akinek a személyisége ilyen volt, egy tökéletesen felépített nő, akit csodálni lehet.
Camelotot azonban elnyelte köd, és Jackie is a homályba veszett. Egy részt visszatetszést éreztem, más részt ámulatot. Végig önös érdekei vezérlik. Tudta, hogy az elnök halálával minden privilégiummát elveszíti, és hogy ismét egy hétköznapi asszony lesz, akinek meg kell elégednie a gyermekei nevelésével. De ugyanakkor végig emelt fővel viselete sorsát, a külvilág számára nem mutatta kétségbeesését, a sajnálatból nem kért. Mindenképpen érdemes jobban megismerni, van mit tanulni tőle.

Sajnos baromi unalmas volt, nagy kár érte, mert voltak benne igazán szép pillanatok, amikbe beleborzongott az ember, de 1 óra után már az órámat néztem, hogy mikor lesz vége. Annyira drámázni akartak, hogy a film rovására ment, mert vontatott és unalmas lett. A zene végig idegesített, annyira nyávogós volt. És itt jön a DE, Natalie Portman nagyon jól játszott, ő vitte el a hátán a filmet és mind a 6 csillag, amit adtam neki szól. Nélküle ez a film mehetne a levesbe.
Aki izgalmakra vágyik ne erre üljön be a moziba, de ahhoz elég szép a mondanivalója, hogy meg lehessen nézni egyszer. Bár lehet, mégis a Kong-ra kellett volna beülni

Nincs is jobb annál amikor az év első napját a kedvenc színésznőd új filmjének megnézésével töltöd. Igazából szörnyen elfogult vagyok mindennel kapcsolatban amiben Natalie Portman szerepel de ez a film tényleg nagyon nagyon jó. Szépen lassan haladva az első erőssége a filmnek a színek. Szörnyen szép színeket használtak fel teljesen lenyűgöző. Ha az operatőri munkáról van szó nem lepődnék meg ha akadémia jelölt lenne idén mert tényleg gyönyörű képek vannak a filmben. Amit örülök, hogy kiemelhetek még az Mica Levi zenéje. Amennyire emlékszem ez a második film amihez zenét szerzett (az első a brutálisan alulértékelt Under the Skin) és mindkétszer csak annyit tudtam mondani, hogy wow. A felszín alatt zenéjét így is sokszor hallgatom újra de 10 perc után már azon járt az agyam a moziban, hogy a Jackie zenéjét se felejtsem el lementeni spotifyon. Van egy ismétlődő zenei rész a filmben ami szerintem zseniálisan érzékelteti azt az alásüllyedés szerű pánikroham félét amit az egymás után rászakadó terhek alatt érezhetett Jackie. Mielőtt még rátérnék arra, hogy szerintem mi volt a film totál erőssége még megjegyezném, hogy a film teljes színész gárdája nagyon jó. Többek között Peter Sarsgaard aki szerintem kiemelkedő volt a filmben és drukkolok neki, hogy több jelölést kapjon az évben mert valahogy az ő fogadtatását alulértékeltnek találtam (itt főleg a filmes kritikákra értem nem sokan emelték ki mennyire jó is volt). Ja meg amúgy Natalie Portman is z s e n i á l i s és ha teheti az ember akkor ne szinkronnal nézze meg mert szörnyen hatásossá teszi a dialógusokat a hanglejtése.
A film amúgy végig szörnyen fojtogató és itt most ezt úgy értem, hogy ez a film nagy erőssége (legalábbis számomra). Tényleg azt látjuk, hogy nem a sárba tiporni akarja vagy az egekbe magasztalni a volt first ladyt csak egyszerűen bemutatni, hogy mit élt át és, hogy dolgozta vagy éppen nem dolgozta fel azt a pár napot ami a gyilkosság után következett be. Valahogy az egész szörnyen emberi lett ettől és az egész film tele van nagyon intenzív érzelmekkel.
Persze vannak a filmnek hibái például én végig azt éreztem, hogy egy nagyon vékony szál választja el az egészet a giccstől sőt pár ponton forgott is a szemem a pap néhány monológja alatt. A másik amit én egyszerűen baklövésnek tartottam, hogy a film végén van egy tényleg brutálisan erős tetőpont ahol óriási nagy érzelem adag tódul az emberre és szerintem akkor lehet nagyon erősen átérezni a mentális súlyát annak a pár napnak csak, hogy a filmnek itt nincs vége sőt még talán úgy 10,15 percig megy az egész. Az a baj, hogy az egész erős jelenet után az a 10 perc szörnyen feleslegesnek és zavarónak hat inkább már-már túlmagyarázásnak ami teljesen szükségtelen (arról nem is beszélve, hogy azt a pár jelenetet simán belehetett volna rakni még ez elé mert nem a cselekményhez ad hozzá így nem lett volna zavaró ha előbb halljuk/látjuk őket). Ettől eltekintve viszont nekem biztos, hogy az egyik kedvenc filmje lett az évnek és biztos vagyok benne, hogy ha rendesen megjelenik majd februárban a mozikban megint befogok rá menni.

Elég gyenge film, üres koncepciós vázlat tulajdonképpen, Larrain azért derekasan megküzd, hogy legyen belőle valami. Amin viszont végképp bukik az egész, az Natalie Portman alakítása, ami olyan gyalázatosan rossz, hogy már átcsap paródiába. Kész röhej lesz, ha még Oscart is kap érte.

Összességében nehéz azt mondani erre a filmre, hogy tetszett. Inkább azt mondanám, hogy érdekes volt, egyben nyomasztó. Natalie Portman hatalmasat alakított,számomra legalábbis meggyőző volt abszolút.
Végig nagyon feszült film, amihez a zene (ami kivételesen nem tetszett, idegesített, bár lehet pont ez volt a célja) nagyon sokat hozzáadott.
A hanghatások csak úgy húzták az idegeimet, főleg annak a bizonyos golyónak a hangja.
A látvány, a régies felvételek nagyon elevenné tették a filmet. Nem tudtam eldönteni, hogy bizonyos felvételek valódi dokumentumok voltak a valós eseményekből, vagy csak a film miatt csinálták meg régies hatásúnak.
Figyelmeztetnék mindenkit, hogy kizárólag felkészülve a feszült hangulatra nézzétek meg. Érdemes megnézni, de nem akármikor.

Ez az a fajta alakítás, ami 100% bizonyossággal Oscar-jelölést kap, mert össze tudod hasonlítani az eredetivel, és megállapítani, hogy tényleg egy az egyben lemásolta. Lehet, hogy egyébként bosszantó lenne ez az elhaló affektálás, de az eredeti pont ilyen volt, és másképp hogy tudnád, hogy jó?! Ez matematikára lefordított művészet.

A legalapvetőbb tényeket ismertem csak a történetből, nem tudtam, mit várjak Jackie karakterétől, és igazából egész érdekesnek találtam ezt a mesterkélt beszédmódot. Ez egy olyan hang, ami nyilvánvalóan hosszas gyakorlás eredménye, hogy a beszélője tökéletesen törékenynek és kislányosnak tűnjön, de a színfalak mögött tisztában volt a saját hatalmával, és tudta, hogyan kezelje a médiát. spoiler Látom, hogy a zene megosztja a véleményeket, számomra megalapozta a hangulatot, borsódzott tőle a hátam. Remekül megragadta annak a borzalmát, hogy valakinek egyik pillanatról a másikra omlik össze a világa.