A Főnix felrepül (1965) 72% 5★

Ugyan a kétezres évek elején készült remake (avagy új feldolgozás, hisz ez végül is könyvadaptáció) ismertebb és sokak számára bizonyosan emlékezetesebb is, a filmélmény erejét nézve A Főnix felrepül meglepően üdítőbb volt a számomra, köszönhetően a jobban kidomborodó drámai, és a visszafogottabb akciófilmes éleknek is. Ez persze nem a fiatalabb mozi ellen szól, bár a kettőjük összehasonlításában nyilván tényezőként kell kezelnünk, hogy a ’65-ös darab gyakorlatilag mindent előre megmutatott az újrázás készítői számára – plusz olyan szereplőgárdát tolt az arcunkba, hogy azzal Quaid, Ribisi és Laurie összes zsenialitása sem tudja felvenni a versenyt.

A mozi korán viszonylag gyorsan túl tudunk lépni: a trükkfelvételek esetében néhol talán kilóg a lóláb, cserébe a remake néha nagyon ronda CGI-vel dolgozott. Az egész filmből sugárzó retró hangvétel (sokkal inkább érezzük úgy, hogy az ötvenes években járunk, mintsem ’65-ben) megszokható és hamar átélhetővé válik, még az sem akasztja meg az élményt, hogy a forgatási helyszínt érezhetően kissé szűkre határolták be. Maga a filmezés egyébként sok meglepetést nem kínál, nagyon igényes és pontos, precíz, de semmi extra, Frank De Vol zenéje viszont nagyon stabil hangulatépítő elem.
Mégis a színészi játék terén fürdőzünk csak igazán az élvezetben: James Stewart kapcsán nincs miről beszélni, legenda, még sosem láttam rossz formában. Attenborough méltó partnere oldalkerékként, de az igazi zseni (idén nekem másodjára nagy-nagy meglepetésként) Hardy Krüger! Elképesztően jól hozza a karakterét, ilyesformán gyakorlatilag ő az egyetlen, akit majdnem egy az egyben belemásoltak a remake-be is, fizimiskástul, mindenestül – bár ott a forgatókönyv, ha lehet, tovább fokozta a figurából sugárzó ellenszenves megnyilvánulások sorát, feledtetve a tényt, hogy rideg és embertelen tényszerűsége a túlélés kulcsa. Ez egyébként az egész történet feszítőrugója: mit kezdjen az ember egy helyzetben, ahol minden humánus szempontból elvárható és mulaszthatatlannak tetsző gesztus felesleges, ugyanakkor a rideg, gépies rendszerbe szedett közös erőkifejtés megmentheti a többséget?
De a stáb méltatását még nem hagynám abba, Ronald Frasert biztosan többen látták már több filmben, mint gondolnák, nagyon ügyes, noha a szerepe kimondottan hálátlan. Christian Marquand régi kedvencem, de Ian Bannent is láttam már több filmben – itt azonban fiatalon és a tőle szokatlanul energikus, kicsavart stílusával szinte felismerhetetlen. Érdekes viszont, hogy Borgnine és Kennedy gyakorlatilag elvesznek a színen, őket természetesen felismerjük és megismerjük, hisz legendák, de a film egészéhez jóval kevesebbet tesznek hozzá, mint azt előzetesen elvárnánk…
A meglepően hosszú műsoridő (Aldrich egyik stílusjegye?) egyszerre érződik soknak és megfelelőnek: komótosan halad a cselekmény, ez tény, elbírná a fesztesítést, főleg a mai néző szemszögéből, de közben nincs benne felesleges sallang, kidobásra való cselekményszál, unalomba fulladó dráma. Kis túlzással minden, ami a filmben történik, erős és lebilincselő, egyszerűen csak korából kifolyólag igényel némi türelmet a nézőtől.

Tetszett A Főnix felrepül, szép, izgalmas, jó film, aminek talán csak egy kicsit tesz rosszat mai szemmel nézve, hogy a sztorija lassan a filmes alapműveltség részévé vált. A színészklasszisok által produkált remek alakítások miatt tőlem jár neki a nyolcas.

Nem ismertem eddig, de mivel olyan filmeken nevelkedtem, mint a Pokoli torony (1974), A Poszeidon katasztrófa (1972) vagy az Airport (1970), a tartalom alapján lelkesen vágtam neki.
Alapvetően nincs semmi baj ezzel a filmmel, követi a szokásos 60-as/70-es évek katasztrófafilm sémáját: gyors baleset, félidőig szereplők jellemzése, második félidőben a megoldás bizonyos számú mellékszereplők elhalálozásával kísérve.
A csapatban a megszokott arcok: James Stewart, Ernest Borgnine, George Kennedy (csak kivételesen nem ő vezetett).
A meglepetés Richard Attenborough volt, akinek ha nem írják ki a nevét, a film végéig emésztett volna, honnan ismerősek a jellegzetes fogai, mert szakáll nélkül egyszerűen nem ismertem meg. A dokira meg folyton azt hittem, Aaron Eckhart [[A mag (2002) | A magból]]. (Ami tudom, fizikai képtelenség, de akkor is.)
A történet a feléig párhuzamosan néztem a 2004-e remake-kel, ami sokat rontott a második rész élvezeti értékén. Abban ugyanis az új verzió is tartotta magát a hagyományokhoz, hogy a feléig csak megismerjük a szereplőket és így összehasonlítva a két pólust, a pilótát és a tervezőt, az új páros a szélsőségeikkel sokkal jobb ellenfeleknek bizonyultak. Stewart Frank Townsa a puhány beletörődő volt, Krüger Dorfmannja pedig néha produkált egészen emberi megnyilvánulásokat, így nem élesedtek ki számomra annyira az ellentétek. És haragudtam spoiler Ha nem láttam volna mellette a másikat, ez valószínűleg fel sem tűnik. Sokkal jobban utáltam spoiler. Engem meglepett, milyen sunyi kis alak.
Előnye viszont hogy a kétkezi munkájuk szerszámok híján sokkal drámaibbra és sziszifuszibbra sikeredett, az elvesztett szereplők elvesztése pedig szomorúbb esemény volt (ugyanúgy haltak meg, csak valahogy jobban megismertük őket).
Mivel a filmnek tudomásom szerint csak egy szinkronja van és az is elég friss, így nem voltam maradéktalanul elégedett. A többség alapvetően rendben volt, de Szabó Győző hangja olyan szinten kirítt ebből a korból és ezektől az arcoktól, hogy hiába illett volna egyébként a karakterhez, az orgánum és a beszédstílus egyszerűen zavaró volt.