A fák tengere (2015) 71% 49★

A film témaválasztása csodás: Japán, önként vállalt halál és mindez Matthew McConaughey és Ken Watanabe szereplésével.
A túlélésérért folytatott küzdelem egy erdőben, ahova meghalni mennek az emberek.
Rétegesen felépített film, lassan megértjük, mi mindenen ment keresztül a főszereplő, ami az erdőbe vezette. Az egész filmet áthatja a finom spiritualitás, mindenképpen érdemes megnézni.

Ez egy nagyon alulértékelt film.

    Mivel régebben sokat olvastam erről a helyről, az öngyilkosok erdejéről (Aokigahara), nagy érdeklődéssel néztem meg e filmet. Kár volt… Borzasztóan giccses, a vége pedig szájbarágósan lebutított ezomamis nagy „tanulsággal” bosszantja fel az értelmesebb, s addigra már igencsak megfáradt nézőket. spoiler A férj-feleség viszonyából egyáltalán nem derül ki, hogy mi volt valójában (?) az a nagy szerelem, ami összefűzte őket. Sőt a látottak alapján inkább csak azért nem váltak el, mert nem volt senki más, akibe kapaszkodhattak volna… (A nő mint alkoholista, a krapek pedig mint elvetélt tudós. De még gyerekük sem volt.) Ezek után nem bírt meghatni a hirtelen egymásra találásuk a nő betegsége kapcsán spoiler, az azt követő fordulatot pedig kifejezettnek erőltetettnek és abszurdnak találtam spoiler. Olyan a sztori, mint azok a kis egypercesek, amik a közösségi oldalakon terjednek, és tényleg csak egy virágos-rózsás-flitteres-naplementés GIF hiányzik még mellőle.
De még olyan kis apróságokon is fel tudtam húzni magam, hogy a hapi hazamegy, a nőt ott találja csontrészegen beájulva a kanapén, és elérzékenyülve betakargatja – az épp levetett kabátjával… Aha! Nincs egy rendes plédük vagy mi? Ki csinál ilyet a saját otthonában, hogy a mocskos utcai kabátját használja takarónak gyöngédségből??? (Amikor azt normális esetben már az előszobában leveszi és felakasztja.) – Persze, az is rögtön kiderül, hogy miért: mert a következőkben a kabát kap szerepet a beszélgetésben, ezért volt muszáj ilyen szerencsétlen módon bevonni a cselekménybe. Meg mikor mondja a japán pasas nevét, mire a hivatalnoknő (rendőr?) csak annyit mond, hogy ez nagyon gyakori név Japánban! – Aha, de nem a telefonkönyvben kell keresgélni, hanem az eltűnt személyek listáján, szerencsétlen!!! Akkor már meglehetősen leszűkül a kör, figyelembe véve az eltűnés időpontját és a többi paramétereket is (személyleírás stb.). De mondom, ez fel sem merül egyik félben sem! Ezek irtó béna dolgok.
    De hogy a film pozitívumait is említsem: a táj, az erdő valóban gyönyörű! A látvány le tudott kötni.

Szép és érdekes film a gyászról és az elengedésről.

Van Sant karrierjében most ért abba a bizonyos nagy sötétlőbe. Néhány éve már gyanakszunk erre, de most, ezzel a filmmel lett teljesen egyértelmű mindenki számára. Kitartó munkával tornázta le magát a Hallmark filmek színvonalára. Tényleg csak annyi a különbség, hogy itt igazi színészek játszanak és technikailag minőségi a film (McConaughey és a fényképezés korrekt – nem mintha számítana). Nem tudom, hogy van-e innen még visszaút. A végső fordulat azt mondatja velem, hogy nincs: az első pillanattól megjósolható, de végig reménykedünk, hogy az ízléstelenség ezen fokára mégsem merészkednek.
A fák tengere kvázi metafilmként még esetleg érdekes lehet: ha nem volt más célja, csak saját karrierjének megfeneklését tükrözni (és elbeszélni) művével, akkor ezt teljesítette Van Sant.

Ez egy igazi dráma, amit a hülye kritikusok alaptalanul tapostak a földbe. Szerintem. M. McCoanughey jól alakítja a gyászoló férjet, nekem ez meglepő volt, még nem láttam ilyen szerepben. Meglepő volt, hogy ilyet is tud. Mellett Ken Watanabe…aki ismeri, az tudja, hogy nagyon jó színész, de inkább a hazai alkotásokban. Sorrend nélkül, mindketten jók voltak. Így együtt. Szerintem. (A szinkronhangok is passzoltak, Nagy Ervin és Kőszegi Ákos)

Ha valakinek eljött az ideje, hát eljött az ideje. Ezen semmi sem változtathat. Maximum a halál módja, de nem a ténye cserélődik ki az események tengerében.
A gyász meghatározhatatlan és láthatatlan kapcsolatot képes létrehozni az ittmaradott és az elhúnyt között. Nyitottság, figyelem, elfogadás – megérkezhetnek a válaszok a fel sem tett kérdéseinkre.
Párhuzamok, szimbólumok, finom utalások. Történet a történetben. Egy eszme, egy hit, egy kultúra, mely beengedi az elmenni készülőt.
Szép és fájdalmas történet a későn jött felismerésekről, a megbánásról, az önmagunknak való megbocsájtás erejéről.

Borongós hangulatú, lassú folyású, de csontig hatoló film. Emlékszem, amikor először láttam annyira arra inspirált, hogy másként nézzek a szeretteimre, hogy nemhogy a nézést nem jelöltem, hanem napokig agyalgattam az életről, az emberi kapcsolatokról.
Anno egy olyan srác ajánlotta nekem megnézése ezt a filmet, akit elhagyott a felesége, de még szerette a nőt és várt rá.
(Végül visszatért hozzá amúgy.)
Szerintem az egyik legfontosabb mondanivalója a filmnek, hogy addig törődjünk és legyünk azokkal akiket szeretünk, amíg megtehetjük. Meg persze, hogy az apró, jelentéktelennek tűnő dolgok végülis a legfontosabbak, még ha sokszor olyan korlátoltnak is bizonyulnak, hogy nem vesszük észre. Szép film, bárki bármit is mondjon!

Szép metaforája annak, hogy életünk nagy és drámai fordulatai után el kell végeznünk a belső munkát ahhoz, hogy újra békére leljünk. Akkor is, ha előtte nem is volt béke bennünk. Talán pont ilyen katarzisokra van szükségünk a folytatáshoz. Ha valaki csakis a szigorúan logikus, és minden mozzanatában megmagyarázható cselekményvezetést szereti, az csalódhat egy kissé…Nekem tetszett.