A brazíliai fiúk (1978) 65% 26★

A történelem már bizonyította: egyetlen ember álma, rémálomba sodorhatja a világot.
Kellően hátborzongató, már-már apokaliptikus hangulattal rendelkező thriller a ’70-es évekből. Története, bizonyos szempontból pedig a megvalósítása is mosolyt csalhat a néző arcára – ez korából is adódik –, mások pedig talán épp ezek miatt nem fogják már igazán értékelni, adott esetben pocsék filmként elkönyvelni.
Schaffner filmje számomra mindenképp különleges élményt nyújtott. A nyomasztó atmoszférát valami elképesztő beteg módon keveri a rendező egy sajátosan groteszk humorral, amitől a cselekmény nem csak félelmetes, hanem egyenesen rémálomszerű. Gondolok itt magukra a brazíliai fiúkra, a Lieberman által először meglátogatott anyukára, vagy épp Peck teátrális, szinte ripacskodó alakítására. Ezek az apróságok a nézőt szinte ledöbbentik, abszurdításukon csak pislog, miközben a történet fokozatosan épít a nagy csavarra, mely kifejezetten irreálisnak hathat, ám az imént említett elemek által ez a fordulat teljesen elfogadható.
Az viszont megjegyzendő, hogy maga a csavar nem nagy durranás, helyette viszont időtállóbb a már említett világvégét sejtető hangulat, melyre Jerry Goldsmith dallamai erősen rásegítenek. A baljóslatú felvételek, melyek az egyébként izgalmas, szép, adott esetben letaglózó tájakat töltik meg igazi horrorral. És persze a két nagyágyú alakítása. Olivier kellően emberi, kissé pipotya idős nácivadásza egyszerre csal mosolyt az arcunkra, hogy közben pár gyomrost is adjon. Felemlegetésre kerül múltja a nácikkal, azonban Schaffner okosan elsődlegesen nem szavakkal adja tudtunkra a Lieberman által átélt borzalmakat, hanem Olivier pazar alakításával. Tekintete, arcának apró rezdülései magában foglalják azt a horrort, melyet a karakter egykor átélt. Mindez kicsúcsosodik, mikor a fináléban megpillantja doktor Mengelét.
Azt a Mengelét, akit a már emlegetett Peck kissé színpadiasan, már-már karikaturisztikusan kelt életre, ezáltal egyfajta náci gúnyrajzot kapunk, de a végeredmény az alkotókat igazolja. Szónoklatai, a többi karakterrel folytatott párbeszédei során a néző megkapja a jellegzetes nácit, aki szinte mindenkinek a fejében él, és szórakoztató nézni. Azonban mozdulatai, mimikája által Peck közvetíti azt a rettegett tudóst, kinek neve hallatán Lieberman ereiben megfagy a vér. Egykori kórházának meglátogatásakor ért a csúcsra ez a figura nálam. Peck mindössze a tekintetével átadja, milyen elkötelezett náci is ez a figura, és milyen magasztosnak tartja azt, melyet a tudomány nevében vitt véghez. Mengele karaktere ezáltal képes átjárni az egész filmet, és jelenlétét akkor is érezzük, amikor nincs a vásznon.
Néhány üresjárat, pár ma már megkopott poén és néhány logikai bukfenc – melyek a fordulathoz kapcsolódnak – ellenére Schaffner mozija még mindig kellően vérfagyasztó és stílusos. És, hogy a történelem megismétli-e önmagát, és a rémálom ismét a világra borul-e? Nézzétek meg a filmet, és kiderül.

Becsülettel összerakott film ez, és jobban élveztem, mint a könyvet. De sajnos csakúgy, mint azt: én ezt is nagyon untam.

A könyvet még nem olvastam, viszont az alaptörténet elég hátborzongató gondolatokat vet fel. Volt néhány feszültebb jelenet a filmben, de mintha a végén robbant volna az egész, amikor Mengele és Lieberman egymással szemben állt, és persze jött az egyik iker, meg pár mérges dobermann. Gregory Peck pedig rendkívül sokoldalú. A Ne bántsátok a fekete rigót, az Ómen, stb. után eljátszott egy ilyen sunyi, őrült karaktert is. Ezra szimpatikus úriember volt, akinek semmi, se a kora, se a pénz nem számít, csak a munkája.