Régen volt, hogy Elizabeth Wurtzel könyvét olvastam, de akkor kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. A filmtől nem vártam sokat igazából, viszont kellemesen csalódtam. Tényleg meg tudta mutatni a súlyos depresszióval küzdő írónő fiatalkorát, amelyben a siker és a bukás, a magasság és a mélység egyaránt benne volt.
Szeretem az ilyen embereket. Azokat a nehéz sorsú, zűrzavaros lelkivilágú, bámulatosan tehetséges nőket és férfiakat, akik igyekeznek felszínen maradni, lélegezni és alkotni meg talán még szeretni is.
Wurtzel maga a modern kori Sylvia Plath (vagy inkább Esther Greenwood?)
A film végig feszültséggel teli, néhány jelenetben pedig szinte tapintani lehet a depressziót.
Szívből ajánlom mindazoknak, akik olvasták és szerették a Prozac országot, illetve mindazoknak, akiket vonz a téma vagy a Lizzie-hez hasonló emberek! Nálam kedvenc lett.