Rokonszenvedés (2024) 75% 63★

Nem vagyok benne, hogy átjött a lényeg, de az tény, hogy két teljesen ellentétes figurának lehet/kell szurkolni. David a csendes, zárkózottabb típus, míg Benji, a hangos, zajos barátkozós típus. Benjire mindenki emlékszik, ő mindenki kedvence, míg David csak van, a háttérben, aki csak panaszkodni és bocsánatot kérni tud Benji viselkedése miatt, ha megszólal és őt felejtik el a legkönnyebben, pedig lehet neki is lenne mit mondania. Zseniálisan mutatta meg a film ezt a két teljesen ellentétes habitusú embert, és aki már volt/van ilyen helyzetben az érti, mennyire nehéz az élete mindkettejüknek. Nem csak egymást, de saját magukat is nehezen tudják elviselni/elfogadni és életük nagy tragédiája hogy nem tudják a másikat megérteni. Próbálkoznak, csak nem megy, hiába a közös gyerekkor, egyenlőtlen marad a kettejük viszonya, mert igazán beengedni egyik se tudja/akarja a másikat.
Érdekes film, nézhető, ha felszínt nézzük akkor a kínunkban nevetgélünk típusú film, de kell hozzá egy kis „szív”, hogy igazán megérthesse a néző.

Nekem tetszett a film, személyes élményeim miatt külön érdekesség volt számomra, hogy majdnem ugyanakkor forgatták Lengyelországban, 2023 nyarán, amikor én is jártam ott, csak én Krakkóban és környékén. Emiatt – habár nekem családi érintettségem nincsen – sok résszel a filmből személyesen is tudtam azonosulni, a koncentrációs tábor meglátogatása is visszahozta azokat az érzéseket, amelyeket Auschwitzot bejárva éreztem. A sztori egyébként semmi extra, egyszerűen nagyszerű filmről van szó, ahol a múltbéli családi traumákkal való szembenézés mellett az extrovertált-introvertált személyiségek kapcsolatának dinamikáját is nagyon valóságosan mutatják be. Introvertáltként nagyon átéreztem, milyen fárasztó egy extrovertált ember tempóját tartani, és mennyire hálátlan élmény újra és újra azzal szembesülni, hogy mennyivel másképpen áll a környezet egy extrovertált személyiséghez, még ha sokszor idegesítő is, mint a csendesebb, nehezen feloldódó introvertált emberekhez. Ironikus, hogy miután a film ezt szépen bemutatja, az élet ismét igazolja ezt, és a színészi játékért járó elismeréseket is az extrovertált karakter megformálásáért kapta a film – nyilván Kieran Culkin szerepe hálásabb volt, több mozgástere és nagyobb eszköztára is volt. Ezzel nem akarom az érdemeit kicsinyíteni, én Az óriásban anno nagyon megkedveltem őt, és örülök a sikereinek (bár azért azt tegyük hozzá, hogy nagyon nem mellékszereplő volt).
A brutalistával egy évben külön érdekes látni, hogy milyen különböző módon ragadták meg ismét ugyanazt a történelmi traumát: A brutalista monumentális, három és fél órás szenvedéstörténet, míg ez a film (nem írom le a magyar címét, mert nekem is kínos ez az Erőszakikra hajazó címadás) egy csendes, másfél órás utazás, ahol az aláfestő zenét is csak Chopin zongoradarabjai adják.
Én ajánlom, de a helyén kell kezelni a filmet.

Kár, hogy az nem egy munka, hogy valaki jófej és szerethető figura.