A helyzet az, hogy nem vártam, hogy az Oppenbarbie maratonunk során a film, ami jobban a szívemhez nő majd, az Oppenheimer lesz. Nyilván imádom Cillian Murphy munkásságát, ez egyértelmű *points at Peaky Blinders*, illetve szeretem a Dunkirk-et, szeretem az Imitation Gamet, ami hasonlóan feszült légkörrel operál. De ez.
Három órán keresztül ültem abban a székben, metaforikus tűkön, hogyan tovább. Oppie víziói gyakran váltottak ki belőlem sokkot, a zene meseszép volt, a szereplőgárdba pedig brilliáns.
Az, hogy egy jelenetet sokszor több nézőpontból is láthattunk, iszonyú imponáló volt.
Újra akarom nézni, mondjuk most azonnal.