De szeretnék magamnak itthonra egy David Eugene Edwards-ot. Csak ülne a kanapén és gitározna. Néha megetetném, ha lemerülne az elem. Ha énekelne, még jutalomfalatot is kapna.
Egyszerűen imádom ezt a fickót! Egy teljesen átlagosnak tűnő alak, egészen addig, amíg meg nem szólal. Nem érdekel, hogy ateista vagyok, ő meg a vallásról énekel, iszom minden szavát.
Bevallom, ritkán nézem a kedvenceimről szóló dokumentumfilmeket, mert egyrészt nem szeretném látni a magánéletüket (még a végén kiderül, hogy normális földi halandók!), másrészt meg kényelmetlen is, ahogy nézem, hogy itt az asszony, itt vannak a gyerekek, nagypapi, kutya, macska, trambulin… no itt ilyen nem volt. Vagy legalábbis nem volt az a feszélyezett, jópofiskodás, ami az ilyen „feltáró” dokumentumfilmek esetén szokott előfordulni. Sajnálom, hogy csak 40 perces volt az egész, órákig néztem/hallgattam volna. Biztos újranézem még pár(száz)szor.