Január 2. (2024) 67% 22★

Ha van film, ami az összes fontosabb traumámat fel akarta dolgozni, akkor ez az. Nem tudom miért most jött szembe, miért ennyi idő elteltével és nem tudom azt sem, hogy miért, de ez annyira betalált, szíven talált, hogy le is vagyok taglózva, és szinte szavakat sem tudnék most sóhajtani, csak ittmaradtam csendben a romjaimon.
Mindenki a hetedik kerületbe költözik szakítás után. Döbbeneten hallgattam, hogy a Damjanichnak csak az egyik oldalán van fasor. Én ugyanis oda cuccoltam be az egyik szerelem elmúltával, bár engem az exem költöztetett oda. Nem tudom megítélni, hogy jobban fájt vagy kevésbé, mint Klárának. De fáj ez mindenhogyan.
Igazi, gyötrelmes magyar valóság.
Igazi kínzó, emberi, méltóságon aluli életképek, pillanatok.
Igazi, kiégető, tetves budapesti magány.
Lelketlen szegénység.

Csak józanul nézzétek, vagy nagyon berúgva… Csak szélsőséggel érdemes nézni, hogy biztossan lehozzon az életről. Sokkoló élmény… (csak sokat megjárt túlélők számára lesz érdekes).

Ps: újra szeretem a magyar filmeket. Az, hogy újra szeretem a magyar filmeket, az azért van, mert ilyen rendezők és írók léteznek és alkotnak, mint Szilágyi Zsófia. ♥

Vajon miért hívták a fickókat teljes néven? Károly, Sándor… Lényeges?

Nem tudom, mit gondoljak erről a filmről. A karakterek olyan szeretetetlenek voltak. Klára apósát kivéve, az nagyon aranyos volt. Meg Ági szülei. Csak az öregekben láttam természetes érzelmeket. Válni rossz, meg nehéz az élet a fiataloknak, oké, de azért a szeretet, vidámság, hat ezek azért léteznek.
Az tetszett, hogy a percek szintjén tényleg mennyire sz@r egy válás (szakítás is), miközben, ha beszélünk róla, akkor csak annyi, hogy Ja, igen, elváltak.