Nem vagyok egy fekete-fehér film rajongó, a régi filmeket nem is igazán ismerem, keveset láttam.. ezt is kemény unszolásra néztem meg.
– minden pillanata értékes volt számomra. Ennek a filmnek (és talán ez a régi filmek sajátossága) lelke van.
A karakterek se nem jók se nem rosszak. Emberek.
A színészek elképesztően játszanak. Nem tökéletes a bőrük, a sminkük, a testük, a mozdulataik.. semmi sem tökéletes. A történet sem tökéletes. Nem arról szól, hogy az ember valamit elkezd, küzd és BIZTOSAN sikerül. És nem is arról, hogy megkívánsz valamit és egyből a tied lesz, vagy, hogy biztosan a tied lesz.
Kicsit inkább arról, hogy a rossz dolgokon kár rugózni. Hogy az életben vannak bukások. Hogy mindez nem kell, hogy nyomorékká tegyen, hogy véglegesen a padlóra küldjön és mélyen és hosszan szenvedj tőle. Ez a természetes. Ez a steril nélküliség. Ez az élet. A kalamajka. A halál, na az majd sima lesz és nyugodt. Addig viszont vállalni kell a kalamajkát.
Vagy valami ilyesmi.