Űrkalózok (1990) 53% 15★

Most engem lehet körbe röhögni azért, mert szerintem nem olyan rossz film ez. A sok hiba ellenére, amit magam is látok egész hangulatos filmet készített Roland Emmerich. A történet karcsú, de azért van benne potenciál és ötlet, a dramaturgia néhol akadozik, a színészek ismertek, de másodvonalbeliek, a trükkök régiek, de néhol egész jól mutatnak, bár aki ismer, az tudja, sokkal jobban szeretem a maketteket és a festett háttereket, mint a számítógéppel rajzolt jeleneteket.
A film sok ötletet merített néhány 80-as évekbeli klasszikus sci-fiből, amit leginkább a diszletekben lehet felismerni; sokszor felrémlett előttem az Alien vagy a Szárnyas fejvadász. Nagy rajongója vagyok, azon filmeknek melyekben űrhajó úszik a csillagtengerben egy távoli planéta felé. ;)
Látszik, hogy egy aránylag kezdő rendező kis költségvetésű alkotásáról van szó, aminek a forgatókönyve is elég vázlatos, a jellemábrázolás abban merül ki, hogy az egyik karakter nagyon kemény, a másik pedig még keményebb. Persze a filmben alkalmazott színészek sem a díjnyertes alakításukról híresek.

Vicces volt látni, hogy Emmerich is honnan indult. Nem mintha akkora rendezőzseni lenne, de azért a ’90-es években megmutatta, hogy ha adnak neki egy rakás lóvét, azt el tudja rendesen durrogtatni úgy, hogy jövedelmezzen is.
Az Űraklózok egy korrekt szárnypróbálgatás a részéről, melyen azért érződik Emmerich tapasztalatlansága, illetve a költségvetés hiánya. Ámbár azt meg kell jegyezni, hogy míg a repülős harcok elég rosszul öregedtek, azért néhány külső makettel elkészített felvétel egész pofás még ma is, illetve az atmoszférát prímán sikerült megteremteniük a mocskos, füstös belső terekkel, melyek az Alien és a Szárnyas fejvadász világát idézik.
A sztori egyébiránt nem nagy durranás, ez is hasonlít az imént említett filmekre kicsit, hisz a nagyvállalati szál itt is megvan. Sőt, e téren talán a Gyilkos bolygóval még inkább összevetendő, ahol szintén egy zsaru van a középpontban egy bányatelepen, ahol nyomoznia kell egy bűnügyben. Nem lenne ez itt se rossz, de a beépített rendőr szálat hamar elrontják, melyet az egyik szereplő meg is jegyez. Aztán a nyomozás a hajók eltűnésével kapcsolatban is elég jellegtelen, főleg úgy, hogy Stone (a rendőr) nem is igazán kutat az ügyben. Az meg már csak hab a tortán, hogy a film közepén hagyják a francba az egészet egy időre, hogy a film végén gyorsan lezárják az ügyet.
A színészek elég semmilyenek. Michael Paré végig olyan fejet vág, mint aki mindjárt elalszik, Dean Devlin kicsit túlpörög, Malcolm McDoweel pedig sajna nem sok szerepet kap,szóval ő is csak eltéblábol a kamera előtt. A magyar szinkron azért húz valamicskét ezen az ügyön. Cserják János, Rudolf Péter, Szersény Gyula, Hollósy Frigyes. Azért igen nagy nevek és tehetségüket mi sem bizonyítja jobban, hogy egy ilyen filmen is sikerül javítaniuk.
A zene egyébként egész jó, ámbár néha túl epikus a látottakhoz képest. Nem mellesleg Jerry Goldsmith fia, Joel Goldsmith komponálta.
Egyszeri kikapcsolódásnak nem rossz, főleg ha nem vár tőle sokat az ember.

Mint írtam már kommentekben, sőt, egy korábbi értékelésben, nálam ennek a mozinak múltja van – tulajdonképpen az első olyan filmélményem volt, amit vártam, amire pénzt áldoztam, vagyis áldozott a család, majd olyan orbitális csalódásnak bizonyult, hogy én éreztem magam rosszul miatta. Tény, a Moon 44 nem jó film, de ennyi idő elteltével már elég jól lehet árnyalgatni, mennyire nem jó, mennyire rossz, vagy éppen miben jó mégis… Nem teljesen reménytelen!

Először is, Emmerich kapcsán én már úgy vagyok, a fickó teljesen kétesélyes, majdnem minden sikerült „tényleg jó” alkotására jut egy „kultikus, de miért is?”, meg egy konkrétan rossz munka. Nyilván neki is el kellett valahol indulnia, és pályája elején láthatóan erős vonzalmat érzett a sci-fi irányába, a Moon 44-ben hódolhat is neki. A film koncepciója abból a szempontból telitalálat, hogy ötletes és hangulatos díszletekkel jóval olcsóbban is ki lehet hozni jóval látványosabbra, mint elvárná tőle az ember. Ebben egyébként Emmerich csapata jól teljesít, az egész cucc meglepően jól néz ki, különösen az épített díszletek elég hangulatosak, de még azokat a bizonyos kanyonokban vakon repülő helikoptereket is sikerült egészen elfogadható formában kivitelezni. Persze a cím és a plakátok ennél nagyobb volumenű űrakciót sejtetnek, de ha mindez együtt jól működik, a néző félútra el is felejti, hogy űropera helyett itt egy meglepően földhöz ragadt és minden értelemben mocskos sztorit kap csak kézhez.
A gond az, hogy olyan jól azért nem működnek az összetevők. Hogy a castingon mi csúszott el, nem tudom, de feltűnően rárepültek az amerikai akció-szcéna B-listájára, Brian Thompson és Michael Paré is innen érkezik és baltával faragott külsejükön kívül semmit sem tesznek hozzá a nagy egészhez. Dean Devlin, mint Emmerich bejáratott forgatókönyvírója, megint csak nyitott kérdés – úgy is, hogy tulajdonképpen még ő az egyik legügyesebb a színen, illetve megnyerték Malcolm McDowell-t is, aki odaadta a nevét a produkciónak és párszor baljósan feszített a kamera előtt…
A sztorit úgyszólván bealtatták, a jó ég tudja, miért kellett erre 98 perc, elfért volna ez 70-ben is. A klisétenger közepébe beledobtak egy szexuális erőszakot is tartalmazó konfliktust, ami végül is szellemes és növeli a mozi „veszélyességi” faktorát, szóval ezen a téren nem lehet okunk panaszra, kicsit hajlunk ezután komolyabban venni a nem túl komolyan vehetőt. Ámbár ez a szituáció is inkább a történet alapjainak a logikátlanságait hangsúlyozta ki.
Joel Goldsmith szerezte a zenét – szerezte és le is passzolta, én bizony egy ütemnyi hangra sem emlékszem a sountrackből.

Nem nézhetetlen, nem is élvezhetetlen, de nyugodtan kihagyható korai Emmerich-darab. Speciel aki a nagy volumenű, de idiótácska katasztrófafilmek miatt nem szereti a rendezőt, az még pozitívan is csalódhat, hisz ez egy kispénzes produkció. Talán és nagyon maximum a műfaj elszánt kedvelőinek merném ajánlani.