Transz (2013) 72% 140★

Az ellopott és eltűnt festményeket bemutató kiállítást egy másik életben mindenképpen összehozom. Amikor tehát Simon képzeletben belépett ezek közé a képek közé, tapsikolt a lelkem. A hozzám közel álló tematika mellett a trükkös filmek is vonzanak, így akciófilmként eléggé izgalmasnak találtam az ötletet és alapvetően a megvalósítást is. @LooneyLuna23 dicséretként írta, hogy „néha lehetetlennek tűnt eldönteni, a valóság vagy az elme talaján mozognak-e éppen szereplőink”. Engem ez zavart, mert nem feltétlenül tűnt szándékosnak (még ha az alkotói szándékokról honnan is tudhatnék). Mivel a történetvezetés abszolút határozott, ezért ezek az eldönthetetlenségek a szememben inkább a bizonytalan megjelenítésre, mozgóképre ültetésre voltak példák. Úgy éreztem, hogy ezeknek a szituációknak a film koherenciája miatt utólag evidensen címkézhetővé kellett volna válniuk. Na most azért megkísértett, hogy azonnal leüljek, és végignézzem újra az egészet. Az ilyen sztorik igazi próbája a második nézés, nem igaz? Csak éppen annyira nem voltak szövegeik ezeknek a szereplőknek, annyira nem volt különlegességük, hogy nem csak egy újabb nézésre nem vesznek rá, hanem még közben is hiányérzetem támadt. Végül sikerült annyira földszintessé tenni a karaktereket, hogy csalódott lettem. Franck ugyan gengszter, de azért a keménycsávóságon kívül nem ártana valamit megtudni róla. Lehetne érzékeltetni, hogy ért a műkincsekhez, hogy kifinomultabb, összetettebb gengszter, és akkor már a pszichológus viselkedése is tisztább lenne. Amúgy az ő motivációja eleve nekem nagyon zavarosnak, nyakatekertnek tűnt. Simon karaktere pedig végképp igényelt volna valami többletet, de csak egy pszichés problémákkal küzdő seggfejet sikerült kreálni. Csak testük és akaratuk lett a figuráknak – szép test, kitartóan a végzet felé haladó akarat. Sajnálom, mert nem rossz, de egy igazi császárkirály múvi lehetett volna belőle.

„Beleszeretsz egyfajta tökéletességbe, abba, amiért rajongsz. Aztán egyre inkább ki akarod sajátítani, gyanakszol éjjel-nappal, attól félsz, hogy elveszíted. Ez meggyötör és féltékeny leszel. Kezded azt hinni, hogy tőle függsz, hogy nélküle meghalsz. Most már épp annyira gyűlölöd, amennyire szereted.”
Nagyon szeretem a három főszereplőt! Hatalmasat alakítottak! Érdekes film volt, számomra agyalós, de a csajszi nagyon rafkós!

Három dolgot kellett megtudjak erről a filmről anno és azonnal fel is került a várólistámra: a címét (nagy kedvencem az azonos nevű zenei műfaj), a főszereplők nevét és a rendező kilétét. Az első izgalmak után aztán eltelt néhány hónap mire megnéztem, de sikerült felülmúlnia a várakozásaimat. Adott egy érdekes alapszituáció és sok csavar a történetben, ami önmagában is garancia lenne rá, hogy egy kellemes közel két órácska kerekedjen az egészből, de az igazi pluszt a színészek játéka adja. Rosario Dawson okos és gyönyörű, Vincent Cassel nagyon badass és James McAvoy finoman mondva is félelmetes. A dolog szépséghibája számomra annyi volt, hogy a történet sok ponton öncélúan elrugaszkodik a valóságtól. Hogy mást ne említsek, a rendőrség csupán egyetlen, lényegtelen ponton tűnik fel az egész erőszakkal erősen átitatott sztoriban. Danny Boyle tehetségét dícséri, hogy a rá jellemző megoldásokkal zseniálisan tereli el a néző figyelmét a gyenge pontokról és teremti meg a film remek hangulatát.

Rémes! Ebben a filmben beleszerettem Vincent Cassel-be. Milyen dolog ez már? Nem gondoltam volna, hogy az esetem!
Hogy a lényegről is szót ejtsek: izgalmas sztori, mely egy pillanatra sem engedett el. Újabb és újabb csavarok után az első teória volt a nyerő. De amíg visszajutottam a kályhához, addig kellemesen megbizsergetett.
spoiler

Nagyon szeretem az olyan filmeket, amelyekben semmi sem az, aminek látszik. Ahol mindenki gyanús, és meg kell mozgatnom az agytekervényeimet, hogy kitaláljam, ki mond igazat. Ez is egy ilyen filmnek indul, és már az elején sejteni lehet, hogy a látszat csalni fog. A probléma csak az volt, hogy egy idő után már nagyon nehezen lehetett kivenni, hogy mi a valós és mi nem, hogy mikor ki spoiler. Már annyira meg akarták keverni a nézőket, hogy sikerült is nekik, vagy csak én kombináltam túl, és ez zavart be. A végén persze minden a helyére kerül, de akkor is csalódott voltam kicsit. A színészek viszont jól játszottak.

Az alap nem éppen eredeti, vagy inkább hamar kitalálható, hogy mi lesz, de azért jó film és izgalmas, Vincent Cassel pedig amúgy is jöhet mindig.

Egy népszerű angol kifejezéssel jellemezve a filmet: vérbeli „mindf*ck”. Amolyan alacsony költségvetésű, a szegény ember Inception-jeként (Eredet) tekintek rá és mégis, ez sokkal jobban tetszett, mint Nolan felkapott kis látvány és sztárparádéja, miközben a szereposztás ezen műben is tökéletes. Ajánlom tehát mindenkinek!

A sok pozitív kritikát elnézve bizonyára velem van a baj, de szerintem borzasztóan unalmas film volt. Valami nagyobb dobásra számítottam benne, ezért azt hiszem inkább csalódott vagyok. Egyébként maga a történetvezetés még jó is lehetett volna, de valahogy mégis untam az egészet, nem nekem való film volt az biztos.

Olyan ez a film, mint ha azt álmodnád, hogy azt álmodod, hogy álmodban felébredsz. Már a felénél sem tudni, hogy csak egy hipnotikus álmot látunk vagy ez a valóság. Túl sok ilyen van benne, ez már félrevezető, s bár sejteni már a közepén, hogy mégis ki mozgatja a szálakat, de azért bonyolult. Nekem legalábbis. A végén nem lepődtem meg, hisz nem is lehet más a végkifejlet.
Általában szeretem az ilyen filmeket, de ez most csak „hetes”, az is jóindulattal.

Már az első, pörgős zenével aláfestett képkockákból sejteni lehetett, hogy frenetikus élmény lesz megnézni ezt a filmet. A cselekményvezetés zseniális volt: lassan bontakozott ki, az elbizonytalanító bevágásoknak köszönhetően néha lehetetlennek tűnt eldönteni, a valóság vagy az elme talaján mozognak-e éppen szereplőink. A látványvilág szerves részét képező tükrök és tükröződő felületek használatáért jár a piros pont; nekem személy szerint az jutott eszembe, hogy egyrészt azt a célt szolgálták, hogy a fentebb említett többféle világra utaljanak, másrészt pedig jelezhették a karakterek többféle arcát is. Merthogy a történet folyamán a három fő figura (Franck, Simon és Elizabeth) jó pár arcukat megmutatták, s ezen leleplezésekhez kötődtek a sztori nagyobb fordulatai, amiket egyáltalán nem lehetett előre látni. Színésztéren is remekül teljesített a film: James McAvoy nem először bizonyította tehetségét, érdekes volt, ahogy a kiderülő dolgok fényében állandóan változott a karaktere, Rosario Dawsonnál is tetszett az általa képviselt kettőség, hogy egyszerre tudott törékeny és határozott lenni. Vincent Cassel igazából csak nekik asszisztált, de őt is megilleti a dicséret.
Feszült, ötletes, meglepetésekkel teli akciófilm, némi művészettörténeti kitekintővel és hipnózissal fűszerezve. Csak ajánlani tudom!