Szupernóva (2020) 85% 56★

Ritkán látni ennyire „csinálatlan”, igazi, őszinte filmet. Nem is nagyon lehet találni rá szavakat, ezt inkább csak érezni lehet – és kell.
Akit már érintett meg közelről a demencia szele egy-egy közeli szerette / családtagja / ismerőse okán, az talán még jobban értékelni fogja. Tényleg borzasztó, amikor egyszer eljön a pillanat, hogy az az ember, akivel olyan sokáig jóban voltál / közel állt hozzád (netán konkrétan a legközelebb), egyszerre legtávolabbi személlyé lesz, ráadásul úgy, hogy ezt a derült égből, újonnan közétek szakadt távolságot áthidalni sem lehet már. Tétlenül vagy kénytelen nézni, ahogy a másik egyre távolabb, s távolabb sodródik a biztos parttól, majd egyszer csak eltűnik a távolban, mert akkora az áradat, hogy nem bírsz vele. Senki nem bír. Elsodorja. Neked meg megszakad a szíved, még akkor is, ha esetleg az átmeneti időszakban keményen és kegyetlenül bántott is – a tudtán kívül – az a személy, akibe te foggal-körömmel kapaszkodni próbálsz, hogy megmenthesd.
Stanley Tucci és Colin Firth csodálatos. Ezt sem lehet jobban ragozni, ez a tény van, kész. Az arcukra van írva minden. Beszél a szemük. A bőrük. Minden aprócska rezdülésük, rándulásuk. A mozdulataik finomsága kifejezőbb minden egyes kimondott szónál. (Hatalmas kedvencem például az a jelenet, amikor Sam premierplánban elkezdi babrálni / cirógatni Tusker szőrszálait a karján, miközben átkarolja az ágyban.)
Nagyon sokat vártam ettől a filmtől, az első pillanattól bizakodásra adott okot, és azt kell mondjam, hogy egyáltalán nem is okozott csalódást. Maximálisan megértem azt is, hogy Colin oly vérmesen elkezdett kampányolni Stanley Oscar-nominációjáért. Szerintem is megérdemelné, sőt, akár még Colin is – megint. Bár „újat nem mutat”, mégis annyira végtelenül emberi, természetes… Hogy ez már önmagában megérne egy elismerést. Itt semmi nem mű. Semmi nem művi. Természetes, igazi. Szinte orrában érzi az ember azt a sós kipárolgást, ami a könnyek mosta arcbőrről csapódik vissza. (És itt fontos tudni azt is, hogy Harry Macqueen ezt hagyta. Szabad kezet adott a színészeinek, hogy belső indíttatásból, merő érzésből dolgozzanak, „improvizáljanak”.)

Ritka gyöngyszem, s én azt mondom, Oscart neki.
(Az egyedüli negatív kritikám amúgy csak annyi, hogy kissé rövidnek éreztem. Elbírt volna még némi plusz játékidőt is a film. Még akkor is, ha itt tényleg elsősorban a Samben lezajlódó, s nem kicsit gyötrő érzelmek voltak a középpontban.)

Ez a film teljesen belopta magát a szívembe. Ha valaki igazi párkapcsolatra vágyik és nem tudja elképzelni, hogy milyen lehet az, akkor annak azt kell mondjam, hogy pontosan ilyen, legalábbis az, amilyenre az én lelkem vágyik. Ahogy ez a két férfi szerette egymást, az egyszerűen elképesztő..már az, hogy létezik ilyen beteljesült szerelem,ami ,ha nem szólna közbe az élet, az idők végezetéig tartana, már az valami felemelő. Azt hiszem ez olyan film lesz, amit ha nem is évente, de két évente előveszek, csak azért is, mert olyan jó azt látni, hogy még vannak ( bár legalább filmen) ilyen tiszta szívből szerető emberek.

Nehéz film, súlyos témával és kiváló színészi játékkal. Annyira őszinte és annyira emberi, hogy úgy éreztem, nem filmet nézek, hanem két valódi szerelmes férfit, akik együtt élték le az életüket és akik előtt még rengeteg szép év lenne. A demencia talán az egyik legijesztőbb betegség számomra, fájdalmas volt látni Tusker küzdését és szenvedését. Nem eseménydús a történet, nincs is hova ragozni a filmet, egyszerűen csak a maga szomorú módján elragadó és nagyon, de nagyon természetes.

Nagyon erős lélektani film egy borzasztó nehéz életszakaszról. Colin és Stanley remekül alakította az idős párt, akik túlvannak életük boldog évein. A családjukon belül is a helyükön vannak, szeretik őket, nem ez okozza a drámát, hanem egy mentális betegség.
A demencia apró jeleit láthatjuk és azt, hogyan formálja ez a pár kapcsolatát. Nehéz döntések állnak előttük, amikre még nincsenek készen.
A látványvilág is külön szót érdemel – tényleg csodás tájakon vezet az útjuk. Tökéletes őszi film!

Volt egy mondat a filmben. „Közel akarok lenni hozzád. Akkor is, ha már nem tudod, ki vagy.” Ez nagyon megérintett. Ahogy az is, hogy az öregedésről és az ezzel kapcsolatos betegségekről kerül ki egyre több film – fiatalkorunk fiatal bálványaitól. Talán, talán az életben sem az a fontos, hogy „ki az Igazi”, hanem az, hogy ki akar velünk maradni. A rosszban.

Stanley Tucciba beleszerettem. Most és ezentúl mindig.

Nagyon érzelmes és magával ragadó… teljesen igaza van Tuskernek, és ahogy Sam támogatja, ahogy kezeli a helyzetet … hihetetlen film.

Igazán csodálatos film.♥ Egyszerre szívmelengető és szívszorító. Nagyon őszinte, talán egy párkapcsolat egyik legnehezebb szakaszát mutatja be nagyon szépen. Igazából nagyon nehéz valamit írni erről a filmről, egyszerűen csak megnézetném mindenkivel. A hab a tortán természetesen Colin Firth és Stanley Tucci, akik egyszerűen csodálatosan alakítottak és vitték el a hátukon az egész filmet.
Eszembe jutatta a Megmaradt Alice-nek könyvet/filmet, de ez a film valahogy még jobban megérintett. Szerintem főleg azért, mert valahogy az egész nagyon valóságosnak hatott. Mintha tényleg kívülről beleláttam volna valakik életébe.

Nagyon őszinte film egy szép kapcsolatról és egy alattomos betegségről. A történetet jól keretezi az angliai táj és habár egyeseknek lehet lassúnak érződik, engem beszippantott. Nem erőltetett, egyszerűen csak olyan igazi. Nekem nagyon tetszett, de félek, hogy nem tudnám sokszor ismételni, mert brozaztóan szomorú is.

Szupernóva

Igen.
Nem tudom, milyen film lenne a film e két überhiperfantasztikus színész nélkül.
De mindegy is, mert egy könnycsatornatisztítós, érzelmekkel teli csodafilm ez.
Mindig az ittmaradottaknak a nehéz az életük folytatása.

A Szupernóva csodálatos.
Lehet, hogy a hazánkban jelenlévő meleg-gyűlölet miatt került a közelebbnél közelebb hozzám.
Lehet,hogy az Alzheimer miatt.
Lehet, hogy csak egyszerűen a csodálatos szeretet miatt.

Mert annyi szeretet, szerelem és jóérzés van benne, ami sok házasságban nincs. Sajnos. Abszolút nem érdekelt, hogy két férfi áll egymással szemben. Mert életek állnak egymással szemben. Érzelmek, könnyek.
És nem csak egyszerűen könnyeztem. Sokszor a zokogásomat tartottam vissza.
Nem tudom, hogy e két nagyszerű színész nélkül milyen lett volna. Nem tudom, de nem is érdekel.
Élnek a filmvásznon. Gyönyörűek.

(Egyébként én félek az Alzheimer kórtól. Vagy inkább tartok tőle.
Már a Megmaradt Alice-nak film (és könyv) is érzékenyen érintett. (Still Alice), ez is. Újra.)

Szép film.