Panoptikum – A viaszbabák háza (1953) 12

House of Wax
88' · amerikai · dráma, horror, krimi 12

Kertész Mihály A Panoptikum rejtélye című 1933-as filmjének színes, háromdimenziós technikával készült, a kiváló vágásnak és a filmen következetesen végigvitt vizuális motívumoknak köszönhetően kivételesen izgalmas remake-jével Tóth Endre nagy sikert aratott 1953-ban. A film szobrász… [tovább]

Képek 8

Szereposztás

Vincent PriceHenry Jarrod professzor
Frank LovejoyTom Brennan hadnagy
Phyllis KirkSue Allen
Carolyn JonesCathy Gray
Paul PicerniScott Andrews
Charles BronsonIgor
Roy RobertsMatthew Burke
Paul CavanaghSidney Wallace
Nedrick YoungLeon Averill

Kedvencelte 1

Várólistára tette 13


Kiemelt értékelések

Gothic01 

A Panoptikum – A viaszbabák háza már-már valószerűtlenül színvonalas, utóbbi években méltatlanul mellőzött és alulértékelt mesterműve az évtizedének és a műfajának egyaránt. Aki csak egy leheletnyi intuitív vénával rendelkezik, már a bevezető képkockákból leszűri, hogy egy rendkívül aprólékosan megszerkesztett, minőségi alkotással van dolga, amitől valóban… nem sajnálták a törődést. Elhamarkodottnak tűnt, de már akkor éreztem, hogy kedvenc lesz, amikor elkezdődött az első jelenet; beszippantott, és nyomban jelentőségét vesztette, hogy több generációnyira van a film készítési ideje attól a kortól, amiben szocializálódtam. Nem azt a szakadékot láttam, ami az emberek között is megértési problémákhoz vezet, hanem csakis azt, hogy ez mindenféle objektív megközelítésből JÓ FILM. Halhatatlan film, ami majdnem 70 évvel a megjelenése után is azt az élményt adja, mint frissen.

Úgyhogy… könnyen kitalálható, a szubjektív megközelítések pozitív visszacsatolására sem kellett sokat várnom.
Elvarázsolt. Rendkívül intenzív az atmoszférája, nem játszik közre benne természetfeletti, nincsenek látványos belezések és kaszabolások, nem kergetik egymást ötvenszer körbe az emberek egy kétszintes családi házban – meg is lincselték volna mondjuk ezekért az 50-es években a rendezőt – ; mégis olyan, mintha egy külön világba csöppenne a néző. Maximálisan kihasználták a panoptikum témájában rejlő potenciált, megelevenedtek a díszletek, a babák, mintha olyan módon élnének, mint ahogy azt a lelkiismeretes művész gondolja. Nem csak a látogató karaktereket vonzotta a kiállítás, nem csak a késői viktoriánus kor / korai 20. század emberét ragadta el a misztikum, hanem el tudták érni, hogy mindezeket érezze a néző is; hogy késztetést érezzen rá, hogy körbenézzen Jarrod professzor munkái között, hogy valamiképpen a részévé váljon ennek a művészi érának.

Mindemellett pedig nem hanyagolható el a történet drámai vénája se, amikor a kapzsi üzlettárs a sztori elején felégeti az eredeti panoptikumot a biztosítási pénzért, útjára indítva ezzel a későbbi lavinát, a néző szinte érzi ugyanazt a gombócot a torkában, mint Jarrod, a „gyermekei” pusztulását látva. Nagyon felfokozott, végletes és hullámzó érzelmi pályát épít ki, kifejezetten monumentális formában, de ezt valóságos eleganciával teszi; nem esik bele az önmagát bagatellizáló ripacsság és erőltetettség ördögi körére. (Megkockáztatom, egy pillanatra se zökken ki az a néző, aki már az elején elkapja a film sajátos ritmusát.) Fenntart a film egyfajta kontrollt a dráma felett a mértékletesség és a következetes logika által, ha már itt tartunk, egyéb erényein túl az is hamar szemet szúr, hogy a cselekmény kimondottan racionálisan vezetett, a meglepetésnek és az ingerkicsikarásoknak alárendelt rendezői hasra ütések komoly megszenvedőjeként ez külön öröm volt számomra. Világos, megalapozott összefüggések rajzolódnak ki az egyes tettek, egyes karakterek között, ok-okozat, minden apró momentumban. Ám ettől cseppet sem kiszámítható. Habár reális előfeltételezéseket mindig lehet gyártani, nem lehet biztosan megmondani, mi fog történni következőleg, viszont a film végére érve… kirajzolódik egy gyönyörű, tiszta csapásvonal. A tudatosság újabb bizonyítéka.

Azt nem mondom, hogy akkor kell belekezdeni, hogyha félni akar valaki, mert nem az a célja, hogy infarktust okozzon a közönségnek, inkább a szellemre hat. Habár feltétel nélkül el tudom képzelni, hogy amikor a moziban adták, akkor durván ütött, hogy botrányos volt az 50-es évek nyárspolgárának. Manapság inkább a nyomozást vezető rendőrök nőkkel kapcsolatos hozzáállása vágja ki első blikkre a biztosítékot, de hogyha a néző a valóság egy verziójaként értelmezi a látottakat, akkor igencsak megfeküdheti a gyomrát, miből és hogyan is készülnek az új, borzalmakat bemutató múzeumban azok a viaszbabák. Hogyha napvilágot látna egy hasonló bűncselekmény, valószínű, hogy több hónapon keresztül leforrázva tartaná a társadalmat, ami megint csak nagy szó; az alkotók kreálni tudtak egy olyan bűncselekményt, aminek a beteg mivoltja áthágja az idő határait. A cenzúrát nem rúgja fel direktben, betartja a játékszabályokat… de ki is játssza, ki is csavarja őket, a sejtetéssel és az emberi képzelőerővel messzemenően merészebb és ütősebb macska-egér játékot folytat a nagyobb hírnevet kapott Psycho (1960) -nál speciel.

Az alakításokról pedig még nem is beszéltem… Vincent Price valami felfoghatatlanul tehetséges, és nagyon bánom, hogy nem figyeltem fel már korábban a munkásságára, nagyon bánom, hogy nem futkároz a szakmában több Vincent Price. Beültetni a kedvenceim közé két film után még túlzásnak tűnik, de hajlok arra, hogy mindenféle bizalmatlanságtól mentesen repüljek rá a következő hetekben, hónapokban az összes olyan filmre, aminek a stáblistája élén szerepel a neve. Jarrod egy nagyon különleges, komplex szereplő, aki valamennyi felbukkanásakor, azonnal az uralma alá hajtja a teret, még a főszereplő státusza nélkül is ő lenne az összes jelenetének a sztárja. A karakterfejlődése sem kevésbé figyelemre méltó. A film elején egy totálisan más Jarrodot ismer meg a néző, mint akit a film nagy részében kísér, ugyanakkor az átalakulás, a művész alkotás iránti ragyogó, idealista szenvedélyének befeketedése tökéletes, hiteles. Egy olyan agyafúrt, karizmatikus antihőssé vált, aki minden további nélkül megérdemli, hogy a popkultúra megkoronázza, és az olyan ikonikus horror gonoszok elit klubjába emelje, mint Pennywise, Jigsaw vagy Freddy Krueger. A narráció szempontjából persze Jarrod professzor az, akit a közönségnek el kellene ítélnie… de én jó szokásomhoz híven a sötét oldalhoz húztam, és az utolsó percekig neki szurkoltam, annak ellenére, hogy mire ezt a filmet néztem már ismertem a protokollt, és tudtam, nem engedhette meg az akkori filmipar, hogy az antihős győzedelmeskedjen – vegyes erkölcsi üzenet meg mi egymás. Ugyanakkor Jarrod előre, már az első percekben elrendeltetett bukásának a kivitelezése nem volt degradáló a karakterre nézve, megtalálták azt az utat, amivel nem csorbult a stratégikus mesterelme imázs.

A másik húzónév, ami a Panoptikum – A viaszbabák házához vezetett, Carolyn Jonesé volt, aki bár megkérdőjelezhetetlenül Morticia Addams szerepében ragyog a legfényesebben az eredeti Az Addams család (1964–1966) sorozatban, mégis szerfelett elragadó volt még egy ilyen irritálón nevető szereplő bőrében is. Cathy aktív jelenléte a filmben úgyszólván elhanyagolható, a látottak pedig könnyedén belegyömöszölhették volna a felejthető, felszínes liba skatulyájába, akire nem érdemes túl sok odafigyelést fordítani, ellenben Carolyn Jones adott neki… plusz dimenziót. A nő egy olyan jellem, akit bizonyára 10-ből 9 néző fénysebességgel leír, akire a fikcióban és a valóságban is rosszindulattal, ujjal mutogatnak, de rövidesen kiderült, hogy Cathy az-az üres pofi, aminek látszik. Sőt, még valamilyen szinten tudatosabb is, mint a panoptikum mocskos kis titkát megkapargató Sue Allen, mivel ő tisztában van az adottságaival és a határaival egyaránt. Felismeri, hogy a társadalomban, amiben élnek, egy nő vagy akkor rúghat labdába normális életkörülményekért, ha kiemelkedően okos és nagyon szorgalmas, vagy akkor, ha kiemelkedően szép és a külsejét használva képes magának fogni egy ígéretes férjet.

Nem tudok benne hibát találni, és eljuttatott abba a különös állapotba, amiben nem is akarok, mintha csak egy Poe-elbeszélés méltó adaptációját láttam volna, le a kalappal.


Hasonló filmek címkék alapján