Az Űrjárőrök az első német sci-fi filmsorozat,korának egyik kultuszsorozata. A sorozat Cliff Allister McLane , az Orion űrcirkáló parancsnoka kalandjait meséli el, aki legénységével háborúba keveredik a „varangyok”-nak elnevezett földönkívüliek ellen. Akár a Star Trek Enterprise űrhajójának… [tovább]
Őrjárat a kozmoszban – Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai (1966–1966) 16★
60' · nyugatnémet · sci-fi, sorozat
1 évad · 7 rész
Képek 4
Szereposztás
Kedvencelte 3
Várólistára tette 12
Kiemelt értékelések
Ha nem csal az emlékezetem, idehaza az utolsó nagy Orion nosztalgia-őrület a kétezres évek derekán zajlott le, amikor néhány év különbséggel kijött az újravágott Orion-film, megjelentek a sorozat epizódjai DVD-n, és újraindult a Galaktika magazin – szintén ekkortájt indították be a galaktikások a kiadójukat is, és szerintem ebben az időszakban a hazai scifi-élet kimondottan pezsgő, érdekes és izgalmas volt. Filmmúzeum is volt, szóval az Orion megint beköltözött a családok nappalijába, olyanokat is megcsapott a varangyokkal vívott harc szele, akik már komolyabb és keményebb űrcuccokon nevelkedtek, ennek pedig viszonylag egyszerű oka volt: bizonyos aspektusaiban bármennyire is rosszul öregedett az Orion, ennek a sorozatnak lelke volt, nem is akármekkora.
Tudományos-fantasztikus műfajban persze nem lehet elsiklani a tudományosság és a fantasztikusság felett. Ilyen szempontból nehéz, elmélyült feladat értékelni a németek munkáját. A nyilvánvaló összehasonlítási lehetőségek közül persze az eredeti Star Trek és a 2001: Űrodüsszeia adja magát a leginkább, illetve természetesen a scifi-irodalom. A 2001:… viszonylag hamar kiesik a pixisből, az a mozi más ligában focizott és kreatív szempontból nyilvánvalóan meghaladta a korát: minden tekintetben a lehető legközelebbre lőtte saját jövőképét a jelenhez és az általunk magunk számára elképzelt közeljövőhöz, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az Orion a maga ezeréves előreugrásával inkább a fantasy világába predesztinálja magát.
Ehhez viszonyítva jövőképe egyrészt kreatív és olykor vad, másrészt sok esetben sajnos olcsó és korlátolt is. A vízió maga működik, nemzetállami berendezkedés helyett az óceánok mélyén élő kollektív emberiség koncepciója régi vágyálom, alighanem ennek köszönhető nagy részben, hogy a széria átjutott a vasfüggönyön. A nemi szerepek és sztereotípiák részleges feloldása és fel nem oldása kissé következetlen, de az ebből adódó ziccert végül nem hagyták ki a készítők. Az emberiség politikai berendezkedésének felszínes vázlata is kettős: egyrészt nagyon is ismerős belső konfliktusok uralják, rengeteg bizalmatlansággal és álnoksággal, másrészt az epizódról epizódra megtapasztalható inkompetencia zárójelbe teszi a vízió hitelességét.
A vizualitás természetesen kora korlátozott lehetőségeit nyögi: a Star Trek nyilván szebb volt, de az Orion kezdetlegessége ellenére legalább egységes és hangulatos, eleven miliővel bír, és a különböző űreszközök már itt sem damilon lógnak a kamera előtt. Ami számomra feldolgozhatatlan volt, az a technológia működése mögötti koncepció, vagy koncepciótlanság: bárki bármit tesz a fedélzeten, az kimerül ugyanannak a négy-öt kapcsolónak vagy csaptelepnek az elfordításán, a legendás vasalóhoz senki sem nyúl hozzá, és bár vannak gázkarra emlékeztető tili-toligálók, klasszikus értelemben vett irányítórendszert nem véltem felfedezni – pedig a készítők meríthettek volna ihletet például a repülőgépekben ismert kormányszervekből. Az a gyanúm, hogy a design nem hányavetiségből lett ennyire „élhetetlen”, hanem valamiféle hibás prekoncepcióból: szerintem a tervezők felhasználták a korban elérhető információkat az akkoriban alkalmazott űreszközök irányításáról, és arra juthattak, hogy a jövőben egy űrhajó bonyolult irányítását számítógépnek kell végeznie, mely számítógépet az operátora csak felügyel, illetve feladatokat programoz belé – nem grafikai interfészen keresztül, hanem analóg hardver kezelése útján. Végső soron az Orionon tehát úgy az iránymeghatározást, mint a fegyverrendszer működését programozók végeztetik a hajót vezérlő elektronikával.
A színészek visszafogottnak vélt játéka gyakran visszatérő negatív kritika: a „földi aggyal” értelmezhető szituációkban elemükben vannak és képesek prezentálni a karaktereket, a hajóhídon állva azonban úgy tűnhet, hogy nem igazán tudják beleélni magukat az eljátszott helyzetbe. Erre két gondolattal reflektálnék: egyrészt Schönherr és társai a legelsők voltak ebben a műfajban, de az egész stáb úttörő munkát végzett – kinek és mégis honnan kellett volna tudnia, mi a hiteles reakció arra, hogy „a varangyok már 32-110-re vannak és az energia már csak húsz százalék”? Másrészt, és ez a jóindulatú verzióm: az Űrodüsszeia is tudatosan játszott Bowman figurájának érzéketlen hűvösségével, Keir Dullea nehéz krízishelyzetek közben maradt végtelenül szótlan, kimért és precíz. Egyáltalán nem ördögtől való a gondolat, hogy a múlt század hatvanas éveiben az űrutazó jövő embere még afféle Supermanként élt az alkotók agyában, aki sosem veszíti el a hidegvérét. Bár ennek a teóriának némileg sajnos ellentmond a tény, hogy az Orion legénysége a sorozat javát bizony végigjópofizza egymással, ráadásul részről részre parancsokat és előírásokat tagadnak meg rutinból – jól meg is dorgálják őket két világmegmentés között.
A sorozat részei a mindent összekötő vezérkonfliktus mellett olykor kitekintenek a már megismert problémakörből – ez olyan tipikusan modern sorozatos húzás. A varangyok ábrázolását csak az első részben vállalták be, és az eredmény elég cidris lett: el tudom képzelni, hogy a későbbiekben direkt kerülték a szemtől szemben zajló konfrontáció ábrázolását, nehogy felháborodott levelekkel lepjék el a stúdió postafiókját az álmatlanul hánykolódó, traumatizált gyerekek szülei. A varangyoktól függetlenített harmadik, ötödik és hatodik rész érdekes módon egy-egy csúcspont is volt a sorozatban. Itt bővült az emberség jövőjéről felvázolt kép, megvillantak sötét tónusok is. Úgymond politikusság szempontjából a matriarchális társadalom megjelenítésével az ötödik rész viszi a prímet, önreflexióra pedig a hatodik epizód vállalkozott – mindkettő jól is sikerült.
Az Orion bizony nem korunk filmművészetének terméke. Irigylem azokat, akik fiatalon és nyitottam, élményekre szomjasan a hatvanas években látták először a szériát, de végtelenül örülök annak, hogy így vagy úgy, de az efféle filmélmények velünk tudtak maradni. Persze, hogy meddig, az kérdéses, mivel a streaming világában egyelőre nem látom az egyre korosabb filmklasszikusok jövőjét vagy jövőbeni közönségét…