Nostalgia (2018) 85% 2★

Nagyon megtalált magának ez a film. Talán, mert én is ilyen vagyok, mint Will. Legalábbis nagyon hasonló alkat. (A tesója szerint ő egy „lelki roncs”, hát, nem tudom…) Mindenesetre tény: én is rettenetesen tudok kötődni tárgyakhoz. Azok ugyanis, amiket valóban személyes indíttatásból kaptam, azok, amelyeknek beszerzésekor az ajándékozók érezhetően rám és csak rám gondoltak, amikor beszerezték, na, azokhoz ragaszkodom. Mert emlékek. Mert történetük van. Több is. Kiktől kaptam. Miért. Mit jelképeznek?… És ezekre a sztorikra időnként jó visszagondolni. Akár szándékosan, akár véletlenül. Bennük vannak az életem fontosabb mérföldkövei. Igaz pillanatai. Azok a pillanatok, amikor tényleg fontos voltam. Mert a tárgy egy belőlem fakadt közös pont valakivel. Kincs.
Én azok közé tartozom, akik nem osztják a minimalizmust. Nyilván nem az ész nélküli halmozást vallom, de igenis fontosnak tartom és érzem, hogy legyenek a környezetemben tárgyak. Akkor is, hogyha én már nem leszek, esetleg az enyészeté lesz. De ezek akkor is hozzám tartoznak, amiknek az illata, tapintása, de már puszta látványa is elindít bennem valamit. Olykor teljesen tudattalanul is. Manapság divatos azt mondani, hogy valójában az élményeket kell gyűjteni, mert az nem foglal helyet és azokra jó lesz később visszaemlékezni. Igen, van ebben valami, de amikor kezd népbetegséggé válni az Alzheimer, meg a mindenféle mentális meghülyülős nyavalya, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy mennyire igaz ez a kijelentés. Én magam is személy szerint rettegek attól, hogy rám is ez a sors vár, hiszen sosem lehet tudni, hogy kit ér utol előbb-utóbb ez a betegség. Mindenesetre én például számolok vele. (Ha megérem egyáltalán azt a kort. Mert ezt sem lehet tudni.) Mégis, egy-egy tárgy, akár zsigerileg is, tudat alatt is ki tud váltani kellemes érzést, valami bizsergést, valami ismeretlen ismerőst. És egyfajta kapocs lesz / lehet ez a múlttal, a szerettekkel. Szerintem.
Kicsit még mindig visszakanyarodva a minimalizmushoz. Nekem az otthon-érzéshez szükségem van a tárgyakra. Egy olyan helyre, ahol élhetek is, nem csak lakhatok. Amikor látom ezeket a nagy, szinte üres, világos, hófehér tereket alig bútorokkal és tárgyakkal, összerándulok. Nem tudnék ilyen helyen létezni. Én már rég megfogadtam, hogy az én otthonom, ha csak apró lépésekben is, de kizárólag antik berendezési tárgyakat fog tartalmazni, mert több lélek van bennük, mint az ikeás és egyéb hasonszőrű, „egyszer használatos” bútorokban. Rideg. Hűvös. Egyen. Semmilyen. Steril. Ez nem én vagyok.
Arról nem is szólva, hogy ezeknek mind mind története van. Ez a filmben is elhangzik. Minden egyes tárgynak története van. És vannak, akiket ezek a történetek abszolút hidegen hagynak, míg mások szomjazzák őket, kíváncsiak és befogadóak. Én is utóbbi táborba tartozom. Imádok bolhapiacokon órákon át csatangolni, nézelődni. Régiségek között lenni. Beszívni az illatukat, a tragédiáikat, a szépségüket, a sorsokat, amiket valaha végigkísértek. Vadidegenek ősrégi családi és egyéb képeit is képes vagyok hatalmas érdeklődéssel nézegetni, dacára annak, hogy tényleg fogalmam sincs, kik ők. És mégis…
A filmben a tinilány beszól az anyjának, meg a nagybátyjának a „padláson” kutakodva, hogy ezek olyan nagymamás dolgok, őt az égvilágon semmire nem emlékeztetik, éppen ezért egyáltalán nem is érdeklik őt. Hát, én ennek is pont a fordítottja voltam / vagyok. Én már gyerekként is imádtam azokat a tárgyakat, emlékeket, amik a régi, soha nem ismert felmenőimtől maradt a családra. Órákig képes voltam nézegetni. De a régi kazettákat is hallgatni… Én ezeken a zenéken nőttem fel, nem azon, amit az aktuális kereskedelmi rádiók játszottak. Nekem természetes volt a Boney M, a Queen, az ABBA, az EDDA, Zorán, Szécsi Pál, Poór Péter, Kovács Kati, Koncz Zsuzsa, Bródy és sokan mások.
Az is sokkoló, amikor előkerül a filmben a mostani generációk digitalizáltsága. Hogy tényleg nincs róluk semmi, mert minden „felhőkbe van zárva”, és, ha az egyszer elszáll, elszáll minden. Nincs kézzel írt levél, nincs könyv, nincs fotónegatív, nincs kazetta, nincs CD, nincs semmi… Ezzel párhuzamosan megint felsejlett bennem, mennyire nem vagyok barátságban ezzel a digitális világgal. Régen tényleg komoly értéke volt a fényképezésnek. Sokszor meggondolta az ember, mit örökítsen meg, különleges alkalomnak számított, ha elcsattant a fényképezőgép, ebből kifolyólag tényleg a legkülönlegesebb pillanatok kerültek megőrzésre. Most meg? Naponta készül több száz fotó… Elértéktelenedik a pillanat varázsa… Minden azonnal kell, kismillió példányban – sokszor előre megszerkesztve / centire kitalálva, mert az ember képtelen már arra, hogy megélje a pillanatok valódi szépségét, vagy éppenséggel őszinte, de bájos esendőségét. Döbbenetes és egyben elkeserítő. Legalábbis számomra.

Hű. Kicsit hosszúra nyúltam. Mindenesetre ez a film nagyon megtalált magának, és milyen „vicces”, de miközben néztem, pontosan tudni véltem, hogy szinte bizonyosan anno Valaki mást is… És nemrég még szomorú aktuálitása is volt és… De mindegy, ez már nem ide tartozik.

Mindenesetre hű. Jó volt ez a film. Nagyon jó.