Nikita (1990) 78% 64★

A hangulata vitt magával. Ez a sötét, rideg, szinte már fémes képi világ és a hozzá tökéletesen passzoló zenék dermesztő harmóniát képeztek.
A színészi munkára abszolút nincs panasz.
Egyedül a történetvezetésbe tudok belekötni. Bár 2 órás a film, egyáltalán nem érződik soknak, nincsenek benne kihagyható részek. Épp ellenkezőleg, inkább hiányérzetem van. Pl Nikita az egyik jelenetben még egy lecsúszott, hiperaktív idióta, a következőben pedig már egy higgadt, felelősségteljes személy, nőiességével teljes harmóniában. Persze, közben évek teltek el, de én kíváncsi lettem volna a változás folyamatára részletesebben. A vége is olyan összecsapott volt.

Térdre borulok Luc Besson előtt és bocsánatért esedezem, amiért 2012-ben 40%-ot adtam a filmjére. Újranézve + a remake-et is leporolva átértékelődött bennem a két film. Ami az eredeti verzióban iszonyatosan zavart, az pont Nikita karaktere volt. És hát igen, továbbra is gyenge pont és ez elég gáz, ha eleve az a film címe, hogy Nikita, ugye. Aberráltan infantilis, akinek egy papírcsákó hajtogatásához sincs meg az elegendő IQ szintje. Így aztán ne is várja el tőlem senki, hogy hitelesnek lássam a bérgyilkos szerepében. Cöhh… minden más viszont a francia változat javára szól. Sokkal komorabb, kidolgozottabb, emberközelibb és hát volt egy Jean Reno-nk is, aki ha két órából csak két percet van jelen, akkor is letarol mindenkit. spoiler
Egyedül azt bánom, hogy a Karyo-Anglade-Reno triónak nem volt közös jelenete. Mekkora ősrobbanás lett volna… persze azért így sincs ok a panaszra.

Tetszett a folyamatábrázolás (bár kissé elnagyolt volt), amiben a drogos Nikitából bérgyilkos lesz, akit a film végére sem kedveltem meg jobban, mint a négy évvel későbbi Léon karakterét.
Kriminek elegáns, akciófilmnek nem annyira agresszív. Jó volt, de ha már Nikitáról szólt, mehetett volna mélyebbre is.

Jó újranézni ezeket a régi klasszikusokat. Jean Reno jelenését összenézni Harvey Keitelével a Ponyvaregényből. Az egyik jelenetbe viccesen Rosanna Arquette-et emlékeztem bele ((„És két nagy üveg vizet, mert ha sokat szeretkezünk, megszomjazunk. Grazie mille.”)) Az Anna miatt néztem újra, amit sima átfogalmazásnak találtam, és ehhez kerestem igazolást. A toborzástörténet pl. a feketébe öltözött fickóval vagy az első bevetés az étteremben egy az egyben átkerült. Közben még az jutott eszembe, hogy Nikitának szintén megsérült a lába, és kvázi Helen Mirren a megöregedett Nikita… De most hagyom az Annát. Ma már kicsit fura, de a ’80-as években természetesebben hatottak az ilyen neurotikus jellegű figurák. Az első jelenet is olyan, mintha a Mad Max 2.-ből tévedtek volna át néhányan Párizsba. Aztán a kiképzés kifejtése is a korszak kötelező köre. Akkor ez valahogy jobban kellett a realitásigényhez. Sőt a Nikitának éppen az az egyik gyengéje, hogy hirtelen vágással lesz a pszichobabából önmagát uraló nő. A Sid Vicious-feliratra hirtelen Renoir-festmény kerül. Szó se róla, a női akcióhősök egyik archetípusával van dolgunk, és ezen a filmen legfeljebb olyasmit lehet számon kérni, amit legfeljebb egy realista igényű, lelki folyamatokat pontosabban rögzítő filmtől várhatnánk el. Azt hiszem, az idő csak annyiból fogott rajta, hogy nehezebben viseljük Anne Parillaud visításait. Nem véletlen, hogy az Annában ennek már nyoma sincs.

Nem rossz film, egyszer-kétszer meg lehet nézni, ha az ember akcióra vágyik (megjegyzem, annyi nincs benne, mint amit az ember várna). Nem tudok elmenni amellett, hogy a ’93-as amerikai változat jobban tetszett, de azt előbb láttam. Főleg a takarító és Nikita jelenetei nem tetszettek, konkrétan Nikita karaktere. Jean Reno viszont meglepően más volt, mint a megszokott, jó értelemben. Luc Besson-ért, mint rendező nem rajongok, de ez egy nézhető film.

Egész stílusos, bár a vége nem szólt valami nagyot, azért ez még egy jobb fajta Besson.