Mötley Crüe: Mocskos rock'n'roll (2019) 83% 59★

Nekem nagyon tetszett, mert összességében őszinte volt, még ha egy-egy konkrét esemény valóságtartalmáról megoszlanak a vélemények. Persze az nem is csoda, hogy abban az állapotban nem mindenki emlékszik pontosan mindenre úgy, ahogy történt. De tetszett a rendezés, a kiszólások, a hangulat és a zenék. Nagyon féltem MGK-tól, de szerencsére nem volt vele semmi gond, ellenben Iwan Rheon-nal. Nem is mint színésszel van bajom, hanem borzalmas volt Mick Mars-ként. Egyszerűen rossz választás volt, mind külsőre, mind kisugárzásilag.
Szerencsére a vége már nem aktuális, hogy a 2015-ben volt az utolsó koncertjük, mert a pénz újra összehozta őket és remélem hozzánk is eljutnak.

„Spoiler alert”
Boobs
Boobs everywhere.

Bizonyos részeknél öntömjénezésbe megy át, de amúgy tipikus rock sztár film. Sex & drugs & rock and roll.
Tetszett viszont a néha felbukkanó közönség felé kibeszélés, a tagok elbeszélő része. Hogy mindenkinek a magánéletébe is kapunk betekintést. A zenék alapok, ezt a filmet nyilván csak akkor nézed meg, ha szereted a zenekart, legalább egy kicsit. Összességében ez is tetszett.

Elfogult értékelés következik. :D
Az összes hibájával, hiányosságával együtt is imádtam. A Mötley Crüe az egyik legnagyobb ok, amiért lettem volna fiatal a nyolcvanas évek Amerikájában, és ők voltak az egyetlenek, akik rávettek, hogy kifizessek soktízezret egy koncert belépőért. :D Szóval nem meglepő, hogy tűkön ülve vártam a filmet.
A színészekbe nagyon nem tudnék (inkább nem is akarok) belekötni, bár azt mindenképpen kiemelném, hogy Machine Gun Kelly kiköpött Tommy Lee. Őt találták el legjobban. Izgága, póktestű és teljesen idióta. :D
@Pasxalitsa , úgy örülök, hogy együtt láttuk! :)))))

Alapjaiban véve az elmúlt években én már leszámoltam magamban a zenekaros filmekkel. A műfajról többször is bebizonyosodott, hogy életképtelen, hogy nem lehet összetartó, mondanivalóval bíró, filmművészeti szempontból érdekes és értékes alkotást létrehozni egy 12 számos greatest hits válogatás mozgóképre erőltetése által – mert az elmúlt jó tíz év termése nagyrészt erről szólt, meg a szóban forgó zenekarok arculatépítéséről. A mélypont azért mégiscsak a Bohém rapszódia volt a maga mérhetetlenül hamis Freddie Mercury képével és minősíthetetlen technikai kivitelezésével, de a Crüe-mozira azért még be akartam egyszer fizetni…

Legfőképp azért, mert a Mötley Crüe története valamilyen szinten mégiscsak klasszikus értelemben ordít a megfilmesítésért, illetve mert a bandáról szóló hivatalos, a The Dirt alapját képező könyv révén a csapat tulajdonképpen beleállt abba, hogy vállalhatatlanul viselkedő seggfejek voltak egész életükben, aminek meg is fizették az árát – persze a 2019 óta eltelt időben mindent megtettek, hogy kikezdjék az egészen addig mégiscsak tudatosan épített nimbuszukat, de azt tényleg nem lehet elvenni tőlük, hogy sosem tagadták meg önmagukat (nagyon). Plusz tegyük hozzá: a zenéjük az első tíz évben azért nagyon dögös volt!
Viszont aki olvasta a könyvet, az nagyjából látta is a filmet. Ezt tessék szó szerint venni, ha ki kellene emelni mondjuk tíz epikus, bár ki tudja, mennyire valós pillanatot a Neil Strauss kötetből, azokat nagy valószínűséggel megtaláljuk a filmben is, legrosszabb esetben egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetek halmazaként. Ez a második gyengepont, igaza van azoknak a kritikusoknak, akik szerint ez a cucc egy egészestés VH1 mozi, fanfictiont idéző szellemiségben leforgatva – technikai, esztétikai értelemben a filmnek nincs igazi arculata, kivéve talán akkor, amikor Tommy Lee drogmámorát próbálják megjeleníteni. A precizitás, a befektetett költségvetés java arra mehetett el, hogy minél pontosabban lemásolják az eredeti helyszíneket, kosztümöket, mozdulatokat – de hát aki erre vágyik, üsse be a Youtube-on, hogy „mötley crüe live 1987” és csemegézzen.
Ami meglepett: a négy színészből három valójában jól muzsikál. Booth igazából tök jó Nikki Sixx (sőt, eszembe jutott, hogy neki kellett volna Roger Taylort játszania a Queen-filmben), Webber is jól kihozza a Neil egész karakteréből egész életében áradó esszenciális, nyugtalanító seggfejséget, ez a Machine Gun Kelly művésznevű csávó meg kimondottan ügyes Tommy Lee. Iwan Rheon viszont semmit sem lel meg Marsban, sőt, ő annyira glam metal és annyira nyolcvanas évek, hogy maximum a Goldberg családban lehetne statiszta ebben a formájában.
Ha már a Goldbergek… kellőképpen távol van már a nyolcvanas évek, úgyhogy sok filmes érzi magát feljogosítva arra, hogy önkényes korképet fessen a korszakról, noha a popkultúra szempontjából kétségkívül a legizgalmasabb/legvadabb/legszínesebb időszaka volt a legújabb kornak. Szerintem bosszantó, hogy ebből a színes-szagos kavalkádból egy ilyen poptörténeti produkció annyit tud vagy akar csak kihozni, mint a The Dirt.
Azt szintén mindenképpen ideírnám, hogy a Crüe történetéről olyan sokat szerintem nem érdemes merengeni: legyen ez a sztori bármennyire sötét, drámai, tanulságos egy-egy ponton, vegyük észre, hogy a legtöbb róluk terjesztett legenda ugyanolyan előre kitalált pózolás, mint a koncerten húzóra lehajtott (mit ad isten, valamiért habzó) Jack Daniel’s üvegek garmadája. Nem járunk rossz nyomon, ha akár a könyv, akár a film félútján elkezd bennünk motoszkálni a gondolat, miszerint ezt azért már nem…, és minimum furcsa, hogy ebbe a nagyon tudatosan kimunkált képbe még Vince kislányának a halála is belefért.
Amúgy a stáblista vége óta a Crüe hivatalosan, szerződésbe foglalva feloszlott örökre, majd újra összeállt, majd a srácok kib*szták Marsot, aki azóta is pereskedik velük, Nikkiről meg évek óta terjed a pletyka, hogy még csak nem is ő játszotta fel a régi lemezek hangzóanyagát (ezt egyébként nem hiszem el, vagy legalábbis nem teljesen). Szóval igen, nem csak a rock ’n roll mocskos, na…

Nem voltak magasak az elvárásaim, nem is durrant nagyot a cucc, és remélem, kimegy a műfaj a divatból, mielőtt még valaki elkezdi csinálni a Led Zeppelin-mozit. Azért az már sok lenne.

Még csak most kezdődött el a nap, de már attól ismét elfáradtam, hogy néztem, mennyi állatságot csináltak :DD Te jó ég…
Nem mondanám magam a világ legnagyobb Mötley Crüe rajongójának de azért a top 10-es listámon rajta vannak, és a filmet nézve ismét megjött a kedvem, hogy őket hallgassam, mostanában háttérbe szorultak.
A film kb. felénél kezdtem amúgy azon gondolkodni, mégis, hova fut ki ez az egész; addig oké, hogy minden bandás filmnél megvan a kezdet, a lassú felemelkedés, a tetőpont, a hanyatlás, majd végül a megoldás. Itt viszont hamar jött a tetőpont, és ezzel együtt elszabadult az őrület – komolyan nem tudtam, mi lesz a megoldás, lesz egyáltalán? spoiler.
spoiler
Mindent összevetve, amit elvártam tőle, azt megadta.

Ez a négy nem úgy tűnt minha törődtek volna egymással éveken keresztül mielőtt újra összehozták volna a bandát, de igen család, biztos elhiszem.
Bátyám ajánlására néztem meg végül, előtte már terveztem. Sosem voltam Mötley Crüe fan, igazából csak 1-2 számukat ismertem.
A film maga amúgy nekem tetszett. Az első egy óra pörgős volt, utána belassult és kicsit untam. A végén tetszettek a bevágások az archív felvételekkel és mellettük a filmes megfelelőjükkel.

Zenekaros filmként nem rossz, különösen tetszettek a kiszólások a nézők felé. De amúgy sosem voltam nagy Mötley Crüe rajongó. Eztán sem lettem.

Ádám ajánlotta. Douglas Boothon kívül mindegyik színészt csípem, ez azért rátett egy lapáttal. Az elején nagyon tetszett, pörgős volt, érdekes, amúgy nem ismerem a Mötley Crüe-t annyira, de aztán belassult és számomra unalmassá vált. Én értem, hogy ez történt velük, de untam na. Tommy <3