Mosolyogj 2 (Mosolyogj 2.) (2024) 64% 62★

Az első rész nem tetszett (2 csillagot adtam rá), ez viszont nagyon is! Hú!

Ha kivennénk belőle a horror vonalat, úgy is remek filmet kapnánk, drámaként sem lenne utolsó.

Tetszett, hogy a zeneiparba helyezték át a történetet, hogy problémás a főszereplő (egy visszatérésre készülő, egyre jobban szétcsúszó énekesnő), szuper volt az operatőri munka, a színvilág, és az aláfestő zenék.

A főszereplő hölgy remekül játszik.

Nagyon kellemes meglepetés volt, még még még ilyeneket!

Új megoldás a zsánerhorrorban:
Mivel a sztori érdektelen, a hangulat gyenge, és úgyis tudod előre, mikor lesz az ijesztés, a film minden jelenetet a szükségesnél 3x hosszabbra elnyújt, hogy az unalomtól oda se figyelj, és így a megváltást hozó jumpscare tényleg olyan, mintha álmodból keltettek volna fel.

she's so gone

2 órás Voss reklám.
Semmit nem ad hozzá az 1. részhez.
A feszültséget fokozták egyedül, az jó lett.

Jobban tetszett, mint az első. Na nem azért, mert annyival kitágította volna vagy hozzáadott volna bármi plusszt is ehhez az univerzumhoz, hanem az alakítások, a zene, a hangulat, az üzenet miatt. Nem mindenki fog egyet érteni ezzel, de szerintem ez egy összeszedettebb film lett, mint az első. Naomi Scott olyat alakít, amit én soha ki nem néztem volna belőle. Láttam már egy-két filmben, semmilyen nyomot nem hagyott bennem eddig, de itt most nagyot dobbantott.
Spoilerek nélkül tenném csak hozzá, hogy aki esetleg azon csodálkozna, hogy ki a fene találta ki, hogy most egy pop dívát kezdjen el terrorizálni ez a szörnyike (én kajak ezen voltam kiakadva, mikor megjelent az első trailere a filmnek), nos annak csak annyit üzennék, hogy a végén minden értelmet nyer…és valahol tök logikus, hogy miért éppen ő lett a kiválasztott.
Azt azért sajnálom, hogy a szörnyi megismeréséhez nem kerültünk közelebb, de a vége abszolút azt sejteti, hogy meg lesz még ennek a böjtje, nekem nagyon gyanús, hogy jön még egy harmadik rész, úgyhogy eléggé várós lesz.
Az első trailerek alapján én tényleg konkrétan semmit az égvilágon nem néztem ki ebből a filmből, ám ahhoz képest nagyon kellemeset csalódtam. Egyszer néztem meg az első részt, vállalhatónak találtam, de semmi kimagaslót nem fedeztem fel benne, kb el is felejtettem, hogy van. Ritkaság azért, hogy egy franchise második része jobban tetszett, mint az első. Vicces, de sokaktól hallottam, hogy az első rész főszereplője sokkal szimpatikusabb volt, mint az itteni, de nekem meg pont fordítva van. Tipikus hisztis, elkényeztetett pop dívaként kezd Skye ám azért látványos karakterfejlődésen ment át, velem fokozatosan megkedveltette magát, nagyon szurkoltam neki, nagyon akartam, hogy sikerüljön találnia valami megoldást. Az előző csajnál nem emlékszem, hogy így izgultam volna érte.

Az első rész atmoszférája utánozhatatlan volt, ezért a folytatás már várólistás volt egy ideje.

Nem jó film, elsősorban azért, mert lemásol szinte minden megoldást, ami az elsőben működött, ráadásul mindezt lélek nélkül csinálja. Az újdonság itt az, hogy ezt a mosolygás-vírust egy másik közegbe helyezték, a sztárok és a szórakoztatóipar világába – ez egy hálás terep a filmkészítők számára, mert sok témát felvethet. Kár, hogy a rendezőt ezek csak felületesen érdekelték, és itt már érezni azt a hiányosságot, ami az első részt is kísértette, jelesül a filozófia hiányát. Míg az alacsony költségvetésű és hasonló kérdést boncolgató It Follows mondott valami fontosat a témában, a Smile franchise (a második rész vége folytatással kecsegtet) nem nagyon akar túllépni bizonyos benyomások, negatív állapotok (pl. izoláció) szemléltetésén. Ezzel a félelmetes, elszigetelt létezéssel már az elsőben is szembesültük (ami azt illeti: sokkal jobban, mint a másodikban), jöhetett volna most valami új.
Naomi Scott játékát többen dicsérik, tényleg jól játszik, csak hát a karaktere gyengén van megírva. Az első rész főhősének drámája sokkal átélhetőbb és érdekesebb volt.

Parker Finn debütáló rendezése az első Smile tény, hogy igencsak It Follows ihletésű volt, viszont a meglehetősen silány előzetesei ellenére egy remekül építkező, iszonyú rémisztő hangulattal, érdekfeszítő cselekménnyel operáló, frenetikus pszichohorror volt, ami százszorta jobban működött, mint David Robert Mitchell műve. Ennél fogva nem is volt kérdés, hogy nagyon vártam a második részt és habár összességében egy fokkal szerintem elmaradt elődjétől, egy bőven remekbeszabott folytatás jött össze.

Piszok ötletes húzás a készítőktől, hogy egy zeneipari közegbe helyezték az új felvonást, kiváló táptalajt adva ezzel a félelmetes entitásnak. Úgy gondolom egy Smile profilú horrornál irreális elvárás egetverő mondandóval rendelkező tartalmi mélységhullámot várni, elsősorban a kimért nyomasztással egybekötött magasröptű vad szórakoztatás a célirány, amiben a főszereplő elmebomlása nagymértékben van érzékeltetve a nézővel. Skye karaktere, habitusa merőben eltér az első részből ismert Rose személyiségétől, talán kevésbé lehet is vele azonosulni, viszont a kálváriáit érzékletesen átláttatja a film.

A lidérces hangulat ezúttal is pazarul dominált. Charlie Sarroff briliáns fényképezése, az eszement kreatív, intenzív kameramunkával csúcsszuper, ami már a nagyjából 3-4 perces vágatlan nyitójelenetben profin megteremtette az alaphangot. Cristobal Tapia de Veer zenéje megint csak hátborzongatóan creepy, de gyakran előfordult, hogy a néma csend volt képes erősen kilengetni nálam a paramérőt. Kiváltképp akkor, ha közben egy sötétben lévő rémalak körvonalazódott ki, aki távolabbról figyel a lecsapás alkalmára várva (ezekkel hihetetlenül ki lehet engem kergetni a bőrömből a legjobb értelemben). Az elsőhöz képest szerintem több jump scare-t alkalmazott, amik bár jól időzítettek voltak, kicsit azért sokalltam őket. Ellenben ezektől az arca fagyott vigyoroktól újra eljött belőlem a nyugtalanító érzés.

Még ha a végéhez közelítve nehezen vált követhetővé az amúgy állandó sodrású cselekmény, és voltak az elsőből visszaköszönő jelenetfoszlányok, a fokozatos elborultság egy felettébb hatásos és emlékezetes bejezésbe futott ki. Persze nem egy The Substance mértékű őrületre kell gondolni, mert az új kategóriát szült magának egy magasabb ligában, de rohadt ötletes, tébolyult megoldást húztak elő a kalapból, acélosítva az összképet. Ehhez, és úgy az egész produktumhoz szervesen hozzájárult az általam eddig sosem látott, de itt kifejezetten figyelemre méltó, erős alakítást hozó Naomi Scott, akinek ezután megjegyeztem a nevét.

Szóval, ha nálam valamennyivel el is maradt a korábbi résztől, egy tisztességesen összehozott patent folytatást hozott le a megmaradt alkotócsapat, akik nem hoztak szégyent az előd fényére (ugye kedves Joker 2??!!). Így kell ezt!

Érdekesnek tartottam az előzetest és vártam, hogy milyen lesz a film. Az első részt is szerettem így tudtam, hogy ezt most moziba szeretném nézni és jó is volt nagyon.
Szerintem érdekes koncepció volt, hogy egy popdíva turnéja köré épült fel a horror, mert amellett, hogy ez egy horror drámának se semmi. Naomi Scott alakítása pedig elképesztően jó. A zenék szuperek benne a vágások és a félelemkeltés szuper és az a mosolygás amit csinálnak az hátborzongató. :D Voltak hiányosságok, mert ehhez a lényhez nem kerülünk közelebb sokkal, de azért így is volt adva pár információ.
A végén szerintem az akit zavart a zenés közeg és hogy miért egy énekesnő a főszereplő ott megkapja, hogy miért is kellett ez, mert elég jól mutatja, hogy lesz itt még folytatás.
Én élveztem nagyon és sokkal jobb is volt mint az első rész.

Nagy csalodas a remek elso resz utan.
Az elso 5-10 perc igerestes volt, aztan jott ez a popsztaros vonal amivel be is lotte a film a celkozonseget, es a szinvonal is egyre csak esett. A vegen mar az esetleg ijeszto reszeken is csak mosolyogni (haha) tudtam..

verdens lengste reklamefilm for „mineralvann”
VOSSVOSSVOSSVOSSVOSSVOSSVOSSVOSSVOSSVOSSVOSSVOSSVOSSVOSSVOSS