Micsoda nő (1990) 83% 632★

Hogy ezt eddig miért nem néztem meg? A zenéjét már kismilliószor hallottam és imádom, így jó volt végre filmet is társítani hozzá.
Üdítő kis vígjáték volt, a korának egyik legjobbja. Julia Roberts tündökölt a szerepében, nagyon jól áll neki ez a haj.

Éljen! Az első klasszikus, ami tetszett. És hagyján, hogy tetszik, imádom. Bár a plakát közel sem adja vissza Julia természetes szépségét, és az egész film hangulatát.
Egyetlen hibája, hogy a végét szerintem nagyon összecsapták, de ettől függetlenül engem lenyűgözött. :)

Csak véletlenül láttam meg, hogy lesz a TV-ben pár perc múlva és gondoltam elkezdem, belenézek, úgyis láttam már kismilliószor, de végül ott ragadtam a tv előtt. Végignéztem, a végére egyáltalán nem emlékeztem. Ez a film most jól esett a lelkemnek, pedig igazából sosem voltam annyira oda érte. Klasszikus és még mindig az egyik legjobb film ebből az időszakból.
Julia gyönyörű a természetes vörös hajával, nagyon csípem többek között ebben a filmben is.
Richard Gere pedig sokak kedvence, elegáns és szerény.

Sokan mondják, hogy a horrorfilmek betegek és károsak, de a Micsoda nő! messze túl tesz rajtuk. Nem csak beteg és káros dolgokat mutat, hanem csillogó cukorkapapírba csomagolva idealizálja is ezeket, és sunyi, pszichológiai manipulációval kikényszeríti a naiv nézőkből, hogy ők maguk is a látottakra vágyjanak a valóságban. Egy horrorfilmtől nem lesz az emberekből sorozatgyilkos, de ez a film el tudta érni, hogy tömegek azt azonosítsák az álomba illő szerelemmel, romantikával, párkapcsolattal, amit itt láttak. Ez pedig igazán félelmetes.

Julia Roberts elragadó, mint mindig, de ez még csak jelképes kárpótlást se ad azért, hogy a történet és legfőképpen annak mondanivalója valami borzalmasan elferdült. A film úszik a hímsovinizmusban, hiába készült elsősorban nőknek, tinilányoknak, hiába készült a feminizmus második hulláma után, a 90-es években.

A férfi főszereplő egy lekezelő és halvérű, mentálisan éretlen sggfej még akkor is, amikor már elméletileg tökéletes, romantikus hőssé avanzsált, akitől hanyatt kéne vágódnia a női nézőknek. Minimális tiszteletet se mutat a női főszereplő iránt. Egy olyan embernek, aki kényszeresen felvág a film egészében a pénzével, a tanultságával és a kifinomultságával, mutatnia kéne annyi megbecsülést a társasága iránt, annyi alapvető illemet, hogy nem állandóan krvának nevezi, – megjegyzem, kimondottan lealacsonyító éllel – hanem prostituáltnak. Ez az alap. Semmivel sem kevesebbek nála, sőt; ő szerepcsere esetén biztosan nem tudna odakint boldogulni, mert még bankók között úszva is állandóan gyámolítania kellett a hősnőnek, mint valami kisgyereket. Ő mégis több alkalommal, mintegy rajtaütésszerűen emlékeztette a hősnőt a köztük lévő hierarchiabeli különbségekre, amik kizárólag miatta domborodnak ki ennyire. Önkényesen kiemeli nőt a megszokott életéből, létrehozva egy függőségi helyzetet, mert megteheti. Az öltöztetős babájává, az ingyen pszichológusává és a hálótársává teszi a nőt, aztán az elcsépelt andalgások közepette módszeresen az orra alá dörgöli, hogy Ugye milyen szép és jó ez? De csak egy hétről van szó , hogy Mindezt bármikor elvehetem tőled, és mehetsz vissza a rút valóságba a sarokra, ahol nem olyan úriemberek fektetnek hanyatt, mint én, hanem mindenféle jött-ment. Állandóan kérkedik a hatalmával. Kompenzálni akar ezzel valamit? Nyilván, hiszen jellemileg egy nulla.

De nem szimplán lealacsonyító, hímsoviniszta a hős, hanem kifejezetten zsarnokoskodó is, amiből fakadóan nem értem, hogy akiknek bajuk van Christian Grey magatartásával, azok hogyan szerethetik ezt a „kedves kis történetet”. Egy az egyben megfosztotta a hősnőt a szabadságától, cenzúrázatlanul ő rendelkezik a nő élete felett, megkockáztatom, hogy a film felében csak kedveskedésnek álcázott utasításokat vakkant neki:
Mosolyogj, Vivian!
Maradj csendben, Vivian!
Nem kell mindent kimondani, amit gondolsz, Vivian!
Ülj egyenesen, Vivian!
Ezt a ruhát vedd fel, Vivian!
Kelj fel, Vivian, ne aludj tovább!
Ne így viselkedj Vivian, hanem úgy viselkedj! Ez közönséges! Még megszólnak ENGEM.
Ne így sétálj Vivian! Ne dobáld magadat!
Ne matass a hajaddal, Vivian!
Ne rágózz, Vivian!
Egyél, Vivian! Nem, nem érdekel, hogy te nem most akarsz reggelizni, szerintem most kéne enned, úgyhogy most lesz reggeli.
Menjél, vegyél még úgy ruhákat, Vivian! Nem, nem érdekel, hogy nem érzed jól magad a boltban az eladók között, majd megoldom. Boltba mész, és kész. Megfelelően kell kinézned, ha VELEM akarsz megjelenni.
Ne nevess olyan hangosan, Vivian!
Ne így beszélj Vivian, ez illetlen!
Szeresd az operát Vivian, ha be akarod bizonyítani, hogy több vagy, mint egy útszéli r.banc!
Ne várj tőlem értelmes kommunikációt, Vivan! Nekem ez sok, meghallgatni még csak-csak meg tudlak, de, hogy konfliktust is kezeljek? Ne már… Vivian, felejtsük el ezt az egészet. Nem akarok róla többet hallani.
És így tovább, és így tovább… Mosolyogva és a felszínen udvariasan, de kiaknázta a pszichológiai terrort az, amit ez a pasas lezavart. Hiába mentegeti magát, folyamatosan lealacsonyítóan viselkedett a hősnővel, majd a kapcsolatuk „fejlődéseként” az ágyra vetette a pénzt, megint csak érzékeltetve, miért fizet neki, és hol a helye, majd kifejtette, hogy most már a szerelem nevében az ő privát prostija lesz, ott lakik, ahol ő akarja, mindent finanszíroz neki, cserébe meg szórakoztatja, ha kedve szottyan hozzá. De a narratíva szempontjából ez nem a tahóság legalja, hanem egy újabb próba, ami során a hősnő bebizonyíthatja, hogy méltó arra a rengeteg anyagi befektetésre és energiára, amit a férfi belé invesztál, hogy különb ő, mint egy egyszerű prostituált; megérdemli, hogy felemeljék, hogy ő lehessen a nagybetűs Nő, a nagybetűs Férfi oldalán. Merthogy a Micsoda nő! már az első percektől ugyancsak rajtaütésszerűen emlékeztetgeti a nézőt, hogy Viviannek azért jár az esély erre a fergeteges „tündérmesére”, mert okosabb, szebb, kedvesebb, tehetségesebb, minden szempontból magasabb rendű, mint az utcalány, aki csak arra jó. Egy percre sem merül fel, hogy nemhogy nem irigylésre méltó, hanem kifejezetten problémás, ami vele történik. A teljes körű kontroll alá vonása, bocsánat; hős férfi általi felemelése nem pusztán egy szerencsés ajándék , hanem egy díj, amiért keményen meg kell küzdeni.

A megküzdési folyamat során pedig örülhet a nagybetűs Férfi és a nézőtömeg, amiért a film kezdő szakaszában mutatott személyiségét, sajátosságait fokozatosan levedli a hősnő, és a szüntelenül kifogástalanul kinéző, szüntelenül kifogástalanul viselkedő, szüntelenül derűs és készséges nagybetűs Nővé válik, aki minden lélegzetét azért ejti ki a száján vagy az orrán, mert boldoggá akarja tenni vele a hőst, így méltó arra, hogy a nagybetűs Férfi beleszeressen. Már-már a néző szájába adva, hogy ez a dolgok rendje, és az, amit mindaddig a hősnőről megtudunk, csupán a tévút volt. Csakhogy a nagybetűs Férfi még most sem a hősnőnkbe szeret bele valójában, hanem valamilyen szinten saját magába; a saját nagyszerűsége előtt szobrot emelő mesterműbe, annak a tényébe, hogy milyen ügyesen beleidomította a számára tökéletes álomnő szerepébe a kis szertelen, csiszolatlan prostituáltat. Mindezért cserébe pedig ő mit nyújtott a tengernyi pénzen kívül? Azt a hihetetlen erőfeszítést, hogy a negyven felé galoppozva az előjelét mutatta egy mikroszkopikus érzelmi intelligenciának, üzleti korrektségnek! Rendkívüli bátorság és lelki erő kellett hozzá, a párkapcsolat hatására kialakuló fejlődés abszolút harmonikus arányban van jelen.

A legérdekesebb az egészben, hogy egy évvel később készült egy Egy ágyban az ellenséggel (1991) című film Julia Robertsszel a főszerepben, amiben annak mutatnak be egy ilyen szituációt, mint ami valójában.

Nem is értem, hogy nem láttam még ezt a filmet. Nagyon jó volt, minden pillanata aranyat ér. Vicces, romantikus, néhol szomorkás, de egy igazi klasszikus igazi hírességekkel. A történet nézeti magát, és bár tudjuk, hogy happy end, de lehet izgulni a szereplőkért. Tetszik, hogy mindkét főszereplő jellemfejlődik, mégpedig jó irányba. Richard Gere és Julia Robert között érezni a kémiát, szerintem nyerő dolog volt őket összerakni a filmbe. Szóval, nem bántam meg, hogy megnéztem, csak azt, hogy eddig vártam ezzel a klasszikussal. Biztosan újra nézem még.

Nem tudom, de nekem ez minden volt, csak szerethető romantikus történet nem. Nyálas, giccses és borzalmasan toxikus. Egyébiránt értem, hogy miért szeretik rengetegen; az én anyukámnak is ez az egyik kedvenc filmje, de nekem tömény szenvedés volt. Ha van valami, ami igazán hollywoodi, az ez. Egyébként szeretem a főszereplőket alakító színészeket és nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Richard Gere eszméletlenül jóképű, Julia Roberts pedig bájos és gyönyörű. Meg ugye ott vannak a zenék… Nem véletlenül ennyire sikeres és ismert ez a film, de nálam rossz szájízt hagyott maga után.

Tegnap este véletlenül belealudtam, s csak most néztem meg a végét
Ez annyira jól esett a lelkelmnek! Nagyon aranyos film, Vivian nagyon nagyon cuki lány, olyan kis ártatlan, kis ölelnivaló lány! Mézesmázos, cuki muki történet, mondanám, hogy sablonos, kiszámítható, de nem mondom, mert szerintem rengeteg olyan film készült azóta, ami erre a történetre alapoz.
Szóval nálam ez újranézős kategóriába került most. S ha hiszitek, ha nem, ezt is most láttam életemben először…

spoiler

Módosítás (2018/08/16): Azóta már nagyon megszerettem a filmet. Talán mert felnőttem hozzá, talán a tapasztalatszerzés is sokat segített a megértésében és jobban átérzem, nem tudom, de most már határozottan imádom. :)

Volt idő, amikor imádtam ezt a filmet – nyilván kamaszkorom táján, amikor még néha felmerült bennem is, hogy van herceg fehér lovon –, de ma már semmiféle hatással nincs rám. Sőt voltak részek, amelyek kifejezetten idegesítettek inkább, talán azért, mert már nem hiszek az ilyen tündérmesékben és filmen sem érdekel. És arra is rá kell jönnöm, ezek a típusú filmek már kicsit sem érdekelnek. Nosztalgiának azért nem volt olyan rossz.

Örök klasszikus, akárhányszor nézem meg, lehetetlen megunni, a zenéje is nagyon el lett találva.