Merülés a félelembe (2002) 58% 16★

Mindenki lebukik egyszer (mint a kacsa) a maga 30-40-50-60 százalékos kedvenceivel, de én viszonylagos nyugalommal legyintek időről időre a Merülés a félelembe újranézések után: ez még mindig rendben van, jó ez, nem kell aggódni, nem én vagyok rosszul bekötve. Nyilván én vagyok egyébként rosszul bekötve egy 56%-os összpontszám esetén, de lerázom magamról, nekem ez a film még mindig tetszik, és ezt felvállalni sem félek.

Kezdetek kezdetén a személyes élményanyag: talán életem egyik első valódi mozis élménye volt, lutrira megvéve a jegyet (vagyis anyámnak lutri volt, én sejtettem, hogy mi is lesz ez, de beismerem, a tengeralattjárós miliő jobban vonzott, mint a szellemtörténet). Az idők múltával aztán sokszor visszaköszönt nekem a film – Jason Flemyng azóta sem tudott csalódást okozni szinte soha, még az egyértelműen rossz, trash kategóriába tartozó filmjei is hatottak rám valamilyen módon, Holt McCallany-re is felkapom a fejem időről időre, sőt, Zach Galifianakis kapcsán is szívesen kacsintok össze magammal: én tudom, tud ez a csávó rendes, komoly szerepekben is teljesíteni, de csak mert én láttam a Merülés a félelembét és emlékszem is rá!
Mindemellett szerintem ez egy egészen tisztességes, okosan felépített kísértethajós história, amit rendkívül intelligens módon elvittek a második világháborúba, egy tengeralattjáróra, és használták azt a nyomorult, elvetélt CGI-t, ám bőven nem olyan mértékben, hogy elvegyen a történetből. Mondjuk, ez a fajta, ma már videójátékok által is kiröhögött számítógépes képalkotás inkább margóra tolt illusztrációja volt a filmélménynek, nem vette el a helyet és a teret az épített díszletektől, a valódi hangulattól. Itt pedig, lévén egy rendkívül szűk környezetben mozgunk, nincs is mit leanimálni.
Nem tudom, a jelenetek hány százaléka forgott valódi tengeralattjárós viszonyok között és hány százalék felnagyított, bejárhatóbbá tett díszletek között, de az ember szinte biztos benne: ott van ő is a hajón, ott van a legénység sorai között. A tér szűk, de élhető és elsőre lakhatóbb is, mint a Das Bootban látható német haditechnika, egyúttal több teret ad a misztikumnak. A rendező persze manipulál, néha feltűnően kihaltak, üresek azok a terek, amiknek egyébként lüktetniük kéne a mindennapi matrózmunkától, de ezzel együtt sem tudok máshova kilyukadni: a Merülés a félelembe pusztán alapötletével és díszletével eladja magát.
Hogy ezen túl maga a kísértethistória visszafogott és nem ragadtatja magát erőltetett, oda nem illő, a legalapvetőbb logikai építkezésből kilógó húzásokra, szimplán csak dicséretes.
De teljesen elfogult sem szeretnék lenni: a filmnek sok a kétesélyes pontja. Bármennyire ügyes Greenwood, Williams és Galifanakis, Matthew Davis annyira egydimenziós nyálgép, sőt, McCallany sem annyira zseniális színész, maximum kegyetlenül erős a jelenléte a kamera előtt. A magyar szinkron tele van hülyeséggel és idióta alibi-dumákkal, a CGI nem szép, és ha nagyon akarunk, a történet logikáján is találhatunk fogást. Mindezzel együtt azonban az alapélmény, az első nézés meghatározó ereje nem sérül!

Szeretem ezt a filmet. Nem tartom hibátlannak, de bőven nem 50-60 százalékos horror-lötyögés az ezredforduló tájáról. Jobb ajánlást nem tudok hozzá adni: ez egy kísértethajós sztori egy második világháborús tengeralattjárón! Ki ne akarná látni?

Kissé méltatlanul mellőzött film. Talán azért, mert a hangulattal, a kimondatlan dolgokkal és nem CGI mumusokkal próbál sokkolni. Apró felhőként gomolyog a legénység tagjainak lehelete… a tengeralattjáró túlsó végéből zajok hallatszódnak… valaki fémmel ütögeti a burkolatot… David Twohy remekül ért hozzá, hogy a leghétköznapibb tárgyakat és mozzanatokat is a félelemkeltés eszközévé tegye.

Szerencsére a készítők nem az akcióra, hanem az atmoszférateremtésre gyúrtak rá. A film (az átlag feletti színészi játék segítségével) jól érzékelteti a kis közösségben egyre inkább eluralkodó pánikot. Mindezekkel együtt a mozinak vannak igencsak váratlan csavarjai is. Jólesően parás kis slow burn horror.