Lolita (1997) 76% 147★

A látottakhoz képest
-bármit is írnék a történetről, túl felszínes lenne.
-bármit is írnék a kapcsolatról, túl sok a támadási felületet kínálna pro és kontra.
-bármit is írnék az alkotók munkájáról (különösen az operatőréről), túl kevés lenne.
-bármit is írnék a színészekről, nem adná vissza a természetes és hihetetlenül érzéki játékukat.
-bármit is írnék az érzéseimről, nem fejezné ki azt, ami bennem van.
Most csak a csillagok maradnak.

Ez nagyon nem az én filmem. Még csillagozni se tudom normálisan. Látom, hogy jól össze van pakolva, de én ezt nem tudtam értékelni. Az egész kapcsolat számomra érthetetlen és leginkább taszító volt. Értem én, hogy Jeremy Irons, de azért ha az apámnak kellene lennie, akkor legyen az. Az én gyomrom ezt nem tudja befogadni. Arról nem is beszélve, hogy a csajt 5 perc után ki tudtam volna csinálni, annyira idegesítő karakter volt. Jól eljátszotta Dominique Swain? Az biztos! Mert kb minden második jelenetnél képen töröltem volna. Számomra ez a soha többet kategória.

A cselekményt számomra lehetetlen értékelni, viszont maga a film, mint film kifejezetten hangulatos és nézeti magát. Jeremy Irons kiválóan teljesített, a szinkronja csodás volt (köszönjük, Kautzky Armand) és egyébként szerettem a belső gondolatait hallgatni. A Lolitát alakító színésznőnek jár a taps, bár a maga a lány elképesztően irritálóan hatott rám. Igazából, őszintén nem tudom, mit lehetne erről írni.

Izgalmas, érdekes és nem kicsit elvont film, ahol előtérbe kerülnek a lelki és testi vonzódások és az ösztönök elleni küzdés. Érdemes megnézni, mert nem hétköznapi élményt nyújt.
Jeremy Iron durván jól alakít a filmben.

A Lolita számomra a világirodalom valaha írt egyik legjobb regénye és bár ez a moziváltozat nem tökéletes, mert egyik sem lesz az, mégis (amennyire, én úgy érzem, kívülről-belülről és apró darabkáiig ismerem az eredetijét) ezt a történetet sehogy máshogy nem lehetett volna filmre vinni. Mert itt a rendező szerintem megértette a lényeget, megtalálta a titkos összetevőt. Hogy ahogyan a regény szavainak, úgy itt a kamera lencséjének kell egy torz világot mutatnia, Humberttel eggyé kell válnia (hiszen ez ízig-vérig az ő története, amit szerintem soha nem szabad elfeledni egy pillanatra sem – nem véletlen, hogy Nabokov találta fel az irodalomban a megbízhatatlan narrátor fogalmát.) A filmnek át rá kell ragasztania a nézőre, át kell adnia azt a zsigerekig lemenő, végsőkig tartó, sokszor gyomorforgató szerelmet, vágyódást, érzékiséget és megszállottságot, amit Humbert Dolores iránt érez. És igen, ezt néha nagyon kellemetlen vagy torokszorító nézni, máskor pedig gyönyörű, mert a mesélőnk tesz róla, hogy amíg csak lehet, romanticizáljuk ezt a pokolba vezető sétakocsikázást. A színészi játék kifogástalan a főszereplők részéről és én még azt is nagyon szeretem, ahogy ez a film kinéz, az angyalfehér ötvenes évek-beli kertvárossal, az utazás amerikai tájaival, Dolores ikonikus ruháival és kiegészítőivel, meg a zenével, ami még a film befejezése után is minduntalan kísért.

Nem egy könnyű mű, nem is tudom, mit mondjak/írjak róla (kicsit félve is pötyögök a klaviatúrán): nagyjából az kavarog a fejemben, amit anno a regényről fogalmaztam meg molyon. Tisztelem a bátorságát és a merészségét, amiért mert foglalkozni egy olyan témával, ami, valljuk be, több, mint megosztó, és úgy, hogy a végén nem lehet egyértelműen eldönteni: itt most ki a bűnös, ki az áldozat? Van egyáltalán?
Sokan szembeállítják és méltatják Kubrick művével szemben, mivel ez jóval merészebb, én azért megvédeném a másikat, mivel, valljuk be, ez egy olyan téma, amit nagyon nem mindegy, hogyan visznek színre, és, a maga idejében, Kubrick filmje is eléggé felforgatónak számított.
Egyszóval, nem egyszerű értekezni felette.
spoiler. Tehát a filmek azon mindig is finomítottak, ahogy a főhős pedofil megnyilvánulásait bemutatták.
A legnagyobb „gond” az, hogy bármennyire visszatetsző lehet, mégis, érződik, hogy H.H. komolyan szerette Lolitát – Lo esetében meg az jelenik meg szépen, mi a következménye annak, ha valaki egészen fiatal kortól kezdve csak a testiség útján tapasztalja meg a törődés minden formáját, miután az apja korán meghalt, az anyja meg borzalmas szülő, aki sose szerette és foglalkozott vele. Ezek után szerintem érthető, ha, a maga módján, ő is ragaszkodott a főhőshöz, aki azért mégiscsak törődött vele és gondoskodott róla.
Mindenesetre, ez semmi esetre sem egy romantikus történet, hanem kőkemény dráma.

Ladies and Gentlemen of the jury…
I have to say that I regret all I did before that last goodbye in Coalmont.
But I regret nothing of what came after.

Érdekes atmoszféra lengi körül végig a filmet.
A szexualitás és a vágy elég erősen jelen van egész idő alatt.
Akár még lehetne unalmas is, de valami nem hagyja, hogy az ember unatkozzon alatta.
Lolita szerepe egyszerre zseniális és rémidegesítő, néha le kellett állítanom a filmet, emészteni a látottakat.
Humbert amilyen kis gyámoltalannak tűnt, a végére nagyon is meg tudott lepni.

A regény egy kritikusa így fogalmazott: „Gyönyörű, merész, elgondolkodtató”. Én sem tudok többet hozzátenni.

A könyvet nem olvastam még, így összehasonlítási alapom nincs, de ez a film tetszett. Alapvetően jó, hogy árnyalja a karaktereket és a dolgokat, kicsivel több mélységet ad mindennek, mint ahogyan elsőre gondoltam. A színészi játék zseniális, Dominique Swain választása kicsit más megvilágításba helyezi a történetet. Én nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy 17-18 évesnek néz ki, holott Lolita – tudomásom szerint – jóval fiatalabb. Igen, valószínűleg nem fognak berakni egy 12 éves kislányt Lolita szerepére (mondjuk, én ennek örültem, mert akkor tuti nem bírom végignézni a filmet), inkább csak azért volt „szerencsétlen”, mert így nem teljesen jön át a pedofilizmus, sokkal inkább olyan, mintha egy nagy korkülönbség lenne csak, de még mindkét fél (majdnem) felnőtt. Több mint két órás a film, de cseppet sem unalmas, amiért hatalmas pacsi jár az alkotóknak.