Leon, a profi (1994) 87% 476★

Annyi mindent akarok mondani…és nem megy…de valahogy talán így van ez rendjén a jó filmekkel.
Hatnak. Belülről.

Mert mondhatnám, hogy Besson és Serra már itt is fantasztikusan összehangolták a tehetségüket.
Mert mondhatnám, hogy Reno, Oldman és Portman dermesztő haláltáncot jártak egymással.
Mert mondhatnám, hogy a két színészóriás úgy vette a vállára Portmant és emelte alázattal maga fölé a fénybe, hogy az ő térdük sem rogyott meg egy pillanatra sem.
Mert mondhatnám, hogy így játszanak a profik.
Mert mondhatnám, hogy a fájón mosolyra fakasztó részek épp csak annyira engednek el, hogy mindössze néhány másodpercre enyhítsék a lelkedre nehezedő nyomasztó érzést.
Mert mondhatnám, spoiler.
Mert mondhatnám, hogy időtálló darab.
Mert mondhatnám, hogy…

De inkább nem mondok semmit. Inkább még ülök egy kicsit csendben és hagyom, hogy hasson.

Még angoltanárom ajánlotta tavaly nyáron és végre sikerült megnéznem. És imádtam! Natalie Portman már gyerekként is zseniálisan játszik, Léon és Mathilda kapcsolata nagyon érdekes. Az film végig fenntartotta az érdeklődésemet, szurkoltam a szereplőkért.
Nézzétek meg! :D

Nehéz szavakba öntenem a véleményem, de gondolom a csillagozásból a lényeget leszűrítek. Teljes mértékben megértem, miért lett ebből kultfilm, hisz a főszereplőink közel sem mindennapi figurák. Léon is hiába az 1000. bérgyilkos Hollywood történetében, hozzá hasonlót nem igen találunk. Valószínűleg ez Luc Besson legjobb műve, miáltal beelőzi az általam oly nagyra tartott 'Ötödik Elemet' is. Találtam kisebb párhuzamot is, mivel pl. a főhősök hasonló körülmények közt találkoznak a megmentendő lánnyal / hölggyel, aki elkeseredetten kér segítséget tőlük, s emellett a zenét is Eric Serra szolgáltatta, így visszaköszönt pár ismerős dallam. (Jah, és itt is Gary Oldman a gonosz.)
A fordulatok szintén tetszettek, bár végig érezni, hogy tragikus végkifejlet felé halad a sztori, illetve kellőképp megszerettették velünk a szereplőket ahhoz, hogy szívünkön viseljük a sorsukat. Azt az egy csillag levonást, a közepe környékén megjelenő apróbb üresjárat kapja, ami szükséges volt ugyan ahhoz, hogy az 'apa-lánya' párost közelebb hozza a nézőkhöz, de teljesen belassította a fő konfliktus haladását, hisz a gonoszaink felkutatásával / elintézésével, vagy 20-30 percen keresztül nem is foglalkoztak, miközben furcsa módon ők is magasról tojtak rá, hogy talán az életben maradt kislány borsot törhet még az orruk alá…
ui.: Nehéz volt megfogalmazni, de azért írtam egy kisregényt. :D

Jaj, nekem ez nagyon tetszett! :D
Brutál jó volt a sztori, nagyon szerettem a karaktereket, főleg Léont, és fáj a lelkem miatta, pedig tudom, hogy nem kéne, mert elvek, meg mindent. De a szívnek nem lehet parancsolni, az én szívem pedig szerette Léont.
Ami nem tetszett, s kicsit furcsa volt, az Mathilda és Léon kapcsolata. Nekem néhány jelenet kicsit sok volt, viszont Natalie Portman előtt le a kalappal, mert én nem sok gyerek színésszel találkoztam, aki ilyen jól tudja játszani a szerepét. Natalie tökéletesen játszott, a hideg is kirázott a karakterétől.
Szóval nagyon tetszett, és nagyon hálás lennék, ha valaki tudna nekem ajánlani ehhez hasonló kategóriájú filmeket. :)

Oh, milliószor néztem már, még fogom. Reno, Portman és Oldman keringője zseniális. Az embernek kedve támad bérgyiloknak menni… És a forró nyár átüt, érzed a napsugarat a bőrödön, megkukulsz a fojtásban…

A legkedvencebb kedvenc alkotóstul, szereplőstül, zenéstül!

Tudom, hogy nagyon fog fájni és a szívem millió darabra fog törni, mégis muszáj újra meg újra megnéznem. Szeretlek, Leon. Téged is, Mathilda.

Luc Besson a kilencvenes években kegyetlenül ráérzett egy olyan sajátos, egyedi rendezői-filmalkotói stílusra, ami olyan filmeket is a saját arcképére tudott formálni, amiket nem is ő maga dirigált végig. Mozijai, legyenek azok bármennyire groteszkek és kritikailag vegyes megítélésűek olykor, vonzzák a nézőt és ennek szerintem kívülről sok korabeli kulcsmunkáján érzékelhető esztétikai kétlakisága a titka.
Besson egyrészről hamisítatlan francia faszi, aki imád furcsán torz képekkel, vágásokkal, kapkodással lendületet és tónust adni a filmjeinek. Arra a nehezen megfogható nem szép, de izgalmas összhatásra gondolok, aminek Jean-Pierre Jeunet és Jan-Marie Poiré a mestere és amivel Russell Mulcahy bepróbálkozott a Hegylakóban. Másrészről Besson Hollywoodba pályázik, hollywoodi színészeket visz magával a fedélzetre, népszerű és a nagy nyugati szórakoztató birodalomban is eladható mozikat akar készíteni, és a nagy művészek jelenlétéből még akkor sem engedett, amikor Milla Jovovich bűvöletében tematikailag hazatért franciahonba a Jeanne d’Arc-kal – karrierjének legfranciább és legalulértékeltebb moziját rakta ott össze, de menetelését kétségkívül megszakította a Leon… és Az ötödik elem sikere után.

Konkrétan a Leon… szerintem egy kicsit túlértékelt darab, hisz tulajdonképpen „csak” azt mutatja meg, milyen is lenne egy modern Taxisofőr remake a dinamikus akciófilmek korszakában. Témája ugyan veszélyes, de nem túl eredeti, a prezentáció viszont kétségkívül bevállalós, hisz a közvetlen felszíne alatt a sztori felnőttek iránt táplált gyermekszerelemről is szól, amit a forgatókönyv fejlesztése során emlékeim szerint sokáig finomítgattak, hogy a néző számára inkább meghatóvá, mintsem kérdésessé és nyugtalanítóvá tegyék a történetet.
A filmet jól láthatóan a három főszereplő színész viszi a hátán, bennük Besson megbízik és ők igazolják is a választását. Gary Oldman és Jean Reno remekül kiegészítik egymást, előbbi lángol a vásznon, utóbbi még magához képest is igen visszafogott, 95 százalékban inkább csak a jelenlétét adja bele a szerepébe. Portmant magyarázni aligha kell, nem tudom, az ő karrierjének a beindulása mennyire köszönhető ennek a szerepnek, de nyilvánvalóan méltó előadást produkál a nagyok között.
A mozi cselekményének kulcsa, a nagy lakásostrom amúgy akkor is óriási katarzist hagy hátra a nézőben, ha ennek felvezetése nem bűvölt minket el, ez a szekvencia szerintem okkal lett ennyire hosszú és nagy volumenű, ugyanakkor modern sztenderdek szerint „durva is, meg nem is” – itt is van egyfajta Taxisofőr párhuzam, hiszen a hosszas felvezetés végül ott is ijesztően intenzív erőszakba torkollott.

Természetesen jó film, ízléstől függően mozoghat előre-hátra a remek és a mestermű kategóriák között.

Kisgyerekként láttam először HBO-n, de szakaszosan. A végét egyszer elkaptam, így sajnos nem volt rám akkora hatással, amikor 10+ évre rá, 17 éves korom körül kikölcsönöztem DVD-n (mert az viszont mindig bennem volt, hogy még így, részletekben is tetszett, és egyszer végig akartam nézni), de ennek ellenére is élveztem, sokáig kedvenc volt.
Azt hiszem, ebben a filmben az a legjobb, hogy jól vegyíti a drámát és az akciót, illetve, ahogy alakul a két főszereplő viszonya. Leonra nem lehet úgy tekinteni, mint a „klasszikus” értelemben vett bérgyilkosra (legalábbis kevesen képesek rá), ami a múltjának, Mathildához való hozzáállásának és a benne lévő erkölcsi iránytűnek köszönhető.

Régen néztem újra, de talán megint itt az idő.

Alapvetően jó film volt. Tetszett a rendezés, a színészi alakítás stb. Gary Oldman félelmeteset alakított. Érdekes volt ilyen szerepben látni. De megtiporta az elveimet, és gyötri a lelki világomat. És nem szeretem ezt az ürességet, amit most érzek miatta. És haragszom ezért! Utálatos érzés…